Magyarosi Sándor
Cigány változások – események és folyamatok
Már-már közhelyszámba megy a megállapítás, hogy a cigányokról – a különböző cigány csoportok, közösségek nagyfokú változatossága miatt – lehetetlen egységes képet kialakítani. Bár kisebbségként élnek együtt, több, számukat jóval meghaladó népcsoporttal, együttélésük századokra nyúlik vissza, többnyire sikerült megőrizniük egy, a többségi társadalométól többé-kevésbé eltérő szokásrendszert, életformát.
A 20. században a történelmi egyházak és a különböző, újonnan létrejött vallási felekezetek figyelme talán az eddiginél hangsúlyosabban fordult e népcsoport/etnikum felé.
A következőkben – ahol egy széleskörű kutatás eredményének csupán részleteit dolgozzuk fel – a Sepsiszentgyörgy szélén létrejött telepen élő magyar nyelvű cigány közösség és a római katolikus egyház, illetve az egyházat megtestesítő hivatalos személy, a pap kapcsolatát, az e kapcsolat során felmerülő problémákat vizsgáljuk.
Semmiképpen nem célunk megkérdőjelezni az egyház által a telepen folytatott pasztorációs munka hasznosságát, kisebbíteni az eddig elért eredményeket, mindössze egy viszonyt próbálunk feltérképezni – a teljességre-törekvés igénye nélkül.
A történelmi egyházak közül a háromszéki cigányok a római katolikus egyházzal kerültek legkorábban kapcsolatba, s néhány családot leszámítva ma is ehhez a felekezethez tartoznak. Négy-öt idősebb férfi még gyermekkorában (a szocializmus évtizedei előtt) egy, az apácák által fenntartott iskolába járt, tehát valószínűleg bizonyos fokú vallásos nevelésben is részesült.
1956-tól 1982-ig* Bálint Lajos római katolikus pap rendszeresen tartott hitoktatást a telepen; hogy a gyermekek számára vonzóvá tegye látogatásait, az órák végén szentképeket, édességeket oszott szét közöttük. Ebben az időszakban évenként 10-15, 40-50 elsőáldozó is kikerült a telep gyermekei közül.
Az emberi élet fordulópontjaihoz fűződő szokások közül főleg a keresztelés és a temetés azok az alkalmak, amelyekhez igénylik az egyházi szertartást. A keresztelésre való igényüket általában nem jelentik be idejében, s volt rá példa, hogy a római katolikus pap bizonyos esetekben nem vállalta a szertartás elvégzését. Mivel a keresztelésre elindított gyermeket nem szerencsés “pogánul” hazavinni, végül a keresztelőre a román templomban került sor. Az így ortodox vallásúvá lett cigányokat a román pap temette el, “román” temetőbe, de “ő es keresztet vetett, ő es a katolikus vallást tartotta.”**
Az esketés templomi szertartását már kevésbé vették igénybe; az ünneplőbe öltözett ifjú pár és a násznép bement ugyan a városba, de általában csak a fényképészig.
Azt az alkalmat, amelynek szerves és elmaradhatatlan része az egyházi szertartás, a temetés jelenti. Talán a kísértetektől való félelem az oka, de temetésre pap nélkül nem kerülhet sor. Ez egyben az a szertartás, amely során a közösség leginkágg a maga normáihoz igazítja az egyházit (például a búcsúztató beszédek fontossága – részletes listát írnak, a papnak ennek alapján kell elbúcsúztatnia a halottat családjától, rokonaitól, barátaitól, ismerőseitől).
Bár – amint fentebb láthattuk – az egyházi esküvőhöz nem túlságosan ragaszkodnak, a cigányok a keresztelés alkalmával óhatatlanul kapcsolatba kerülnek a templomi szertartással, temetéskor pedig a pappal, pontosabban annak idevágó feladatkörével, s e kapcsolat során kialakul egy, a mai egyház által önmagáról forgalmazott, illetve a hívek nagy átlagában élő képnél sokkal konzervatívabb egyházkép.
A telepen csak 1989 után épült templom, a vallás intézményes keretek között történő – ez esetben többé-kevésbé bizonyos alkalmakhoz kötött – gyakorlásán csak a városban nyílik lehetőség. A pap templomon kívüli tevékenységének megismerésére nem nyílik lehetőség, templomi tevékenysége pedig jól körülhatárolt normarendszer szerint zajlik: a szertartás segítségével isteni üzenetet közvetít cigány és nem cigány felé egyaránt. Személye összefott a szertartással, a szereppel; a cigányok számára csupán az intézmény megtestesítőjeként létezik. Tulajdonképpen csak szolgáltatást nyújt: keresztelés, esküvő, temetés esetén igénybe vehető. Nem része a cigányok életvilágának; a szertartáson kívül alig van vagy egyáltalán nincs találkozási felület.
A templom elhelyezkedését tekinte a nem cigány szférához tartozik; olyan tér, amelyben a cigánynak az egyházi szertartásban való részvétel normáin kívül alá kell vetnie magát a nem cigány világ viselkedési, illetve a templomra vonatkozó magatartást, térhasználatot szabályozó normáinak is, magyarán: jól meghatározott helyet kell elfoglalnia a templomban, s a nem cigányokhoz hasonló módon kell viselkednie. Mivel nincs érintkezési felület a mindennapi élet és a templomi szertartás között, bekövetkezhet a cigány – nem cigány világ szimbolikus határainak időszakos felfüggesztődése is: a cigány és nem cigány egyaránt alárendelődik egy, a mindennapoktól eltérő, némiképp azok fölött álló normarendszernek.
A keresztelő, esküvő, temetés (esetleg bérmálás) egyházi formája nem ütközik – nem ütközhet – a cigányok saját, az adott eseményhez kapcsolódó, szokások által szabályozott szertartásaival, már csak azért sem, mert a cigányok jól behatárolt körű szolgáltatásként “veszik igénybe” az egyházat. Találkozásuk alkalmi jellegű, nem igényel egyik fél részéről sem tartós, az elkötelezettség érzésében élő kapcsolatot. Az egyház szempontjából természetesen nem ez a hívekkel való ideális viszony megtestesülése, mégis kialakult, létrejött a megfelelő stratégia, amely segítségével ez a kapcsolat alkalmivá, efemer jellegűvé alakítható (például az egyház szolgálatait igénybe vevő cigánnyal kifizettetik az egyházi hozzájárulás-hátralékot).
Az őrkői cigány közösség – egyház kapcsolat tehát csak formális keretek között volt elképzelhető.
Az 1989-es rendszerváltás után azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Az egyház képviselője, a pap (Márkus András) kiköltözött a telepre, bizonyos fokig részesévé vált a közösség mindennapi életének; a találkozási alkalmak megszaporodtak és minőségükben is gazdagodtak: egyrészt többé-kevésbé mindennaposakká váltak, mégpedig a nem cigány világ fizikai határainak átlépése nélkül, másrészt nem csak a templom terére és a szertartás időtartamára korlátozódtak.
Miután felépült a telepi templom, a cigányok másként viselkedtek a szertartás folyamán, mint a magyarok jelenlétében. Ritkán fordul elő, hogy a város más római katolikus templomaiban is megjelennek a cigányok, akkor is csupán néhányan, főként keresztelés, esketés alkalmával. A papi szerep formalizáltsága a mindennapi találkozások létrejöttének következtékben fellazult, megteremtődött a kommunikáció, a dialógus lehetősége. Az egyház mint intézmény, illetve a pap mint az intézmény megtestesítője részévé vált a közösség világának részben a pap puszta jelenléte, részben az általa kifejtett tevékenység által, amely – ez esetben – hangsúlyosan ráirányítja a figyelmet, ugyanis megpróbál rendelkezésére álló eszközökkel aktívan beavatkozni a közösség életébe, egyfajta szociális nevelést folytat, ezáltal azonban kilép a szigorúan formális kapcsolatból, a hitköznapok részévé válik.
A közösségre irányuló nevelő jellegű tevékenység, a keresztény normarendszer propagálása a szertartáson belül, a prédikáción keresztül valósul meg. A hétköznapok eseményei bekerülnek a templomba, az általános bűnfogalom helyét átveszi a mindennapi élet, az életvitel egyes elemeinek bűnként való megközelítése. A bűn aktualizálódik, a konkrét, a partikuláris felé tolódik el, személyes vonatkozásokkal telítődik, s ezáltal konfrontációs felület jön létre a pap és a közösség között.
A prédikáció többé-kevésbé személyessé tételével lehetőséget teremt a véleménykülönbségek kialakulásához, ezáltal kilépve a közösség által elfogadott szerepből, mi több, viselkedése a közösség szemében normasértésnek minősül (“Nem jó pap; mind arról beszél a templomban, ami nem a templomba való”, és hasonló vélemények megjelenése). A nem cigányok korábban kontrollként működő tömeges jelenlétének hiányában a szertartás résztvevőinek viselkedését szabályozó normák felfüggesztődnek, teret kap a közösség szerint normasértő pap verbális szankcionálása (például a prédikáció felháborítónak tartott részeit hangos tiltakozás, kommentár kíséri).
Az egyháznak a telepen kifejtett szociális tevékenységét a közösség szintén a pap személyéhez kapcsolja, sőt a pap félig-meddig az egyháztól független, egyéni döntésének tulajdonítja. A templom és az iskola építése a telepre a “gazdag egyház” képét erősíti, ugyanakkor a nem cigány világtól való elszigetelődés veszélyét ébreszti. Az építkezések, illetve a rendszerváltást követő évek segélyszállítmányai olyan jellegű “ígéreteket” hordoztak magukban, amelyet a katolikus egyháznak nem áll sem módjában, sem szándékában valóra váltani.
A templom az iskola befejezéséig helyet ad a tanítás mellett különböző ifjúsági tevékenységeknek is (például a templom alagsorában rendezik egy, a telep fiataljaiból álló tánccsoport próbáit). Az ilyen jellegű, az ifjúság kvázi-egyházi keretek között történő, többé-kevésbé vallásos jellegű, jól behatárolt szórakozást biztosító összejövetelei megférnak a 20. századi katolikus egyház képével, mi több, szerves részét adják; az őrkői templomba bekerülő tánc az adott közösség egyházról kialakított képének mond ellent, helytelennek, “bűnösnek”, bizonyos fokig talán a templom szakralitása ellen elkövetett merényletnek minősül.
Az egyházról elmondottak összegzéseként tehát újra kiemelnénk a közösség és a közösség szemszögéből “normasértőnek” minősülő pap kapcsolatát. A személy és a bevett, elfogadott szerep már-már tarthatatlan disszonanciája jön létre. Bár mindez leginkább a pap személyében konkretizálódik, ebben az esetben a modern, 20. századi egyház képe ütközik egy konzervatívabb, autoriter egyházképpel.
A szerző köszönetet mond Márkus Andrásnak a kutatáshoz nyújtott segítségéért. A terepmunkát Fosztó László, Márkó László, Vörös Balázs barátaimmal végeztük.
* A két évszámot egy idős cigány férfi közlése alapján használtam.
** A cigányok nem tesznek különbséget a görög katolikus és az ortodox vallás között.