Köllô Gábor
Élettelen istenek (1)
Ha a teremtô fejlôdésrôl és a fejlôdô teremtésrôl gondolkodunk, nemsokára eljuthatunk ahhoz a következtetéshez, hogy – a szójátékon túl – a filozófia által is jól ismert, végtelenségbe mutató “ív”, a “horizont” mutatkozik meg. A horizont az igenlés szimbóluma, a nagyobbá-levés, a teljesség után vágyódás helye és közege. Azt is mondhatnánk, élettér, amelyben önmagunkat megtapasztalva állandóan az Élet után vágyódunk. Mondanunk sem kell, hogy a horizont “élettere”, “erôviszonyai” nem ismerik a végleges zártságot, berekesztettséget. Ez utóbbi visszás és beteg szituációkat, felbecsülhetetlen károkat okozhat az emberiségnek. Tegyük hozzá: az emberek mégis sokszor megpróbálnak “lezárt horizontokat” kreálni. Egy ilyen lezárt horizontról gondolkodnánk alább: a bálványimádásról. A bibliai áttekintés után a témát – természtesen a teljesség igénye nélkül – a vallásfilozófia elemzô módszerével szeretnénk megközelíteni s rámutatni arra, hogy vannak bálványisteneink s hogy sokszor milyen könnyedén azok szolgálatába szegôdik az ember.
Bibliai áttekintés
Mind az Ószövetség, mind az Újszövetség arról tesz tanúságot, hogy Isten csak egy van. Ugyanakkor a Biblia rámutat arra is, hogy a különféle népek más-más isteneket imádnak; ezeknek más a nevük, más-más alakot, természetet, tevékenységet tulajdonítanak nekik. Ezek az istenek a Biblia szerint azonban csak semmit érô bálványok; tiszteletük Krisztus gyülekezetének (közösségének) szemében a legsúlyosabb bun volt. Az Ószövetség népe az egyetlen Istent Jahve (vagy Elohim) megjelöléssel illette és tisztelte. Nevének megismertetése Mózes elhivatásához kötôdik (2Móz 3,13; 6,2).
Isten tíz parancsa, a dekalógus kimondja, hogy Jahve (az Úr) “féltékeny”, féltôn szeretô Isten, és nem turi el, hogy választott népe más isteneket, azok ábrázolásait tisztelje rajta kívül. Az elsô parancsolat gyakorlati monoteizmust követel, vagyis nem azt latolgatja, hogy lehetnek-e, léteznek-e más istenk, hanem azt kívánja Izraeltôl, hogy egyedül az ô Urában, Jahvéban higgyen és ôt imádja. Izrael azonban hosszú története során mégis ki volt téve annak, hogy megismerve más népek isteneit, elfogadja a hozzájuk fuzôdô hiedelmeket és részt vegyen azok tiszteletében. A próféták számára a legnehezebb küzdelmet éppen ennek az “idolatniának” a leküzdése jelentette. Józsué a söchemi (szikemi) “országgyulésen” (Józs 24) arra emlékeztet, hogy Izrael ôsei a “folyamon” (azaz az Eufráteszen) túl még más isteneket tiszteltek. Ábrahámnak az onnan való elvándorlása szakítást jelentett ezeknek a “más isteneknek” a tiszteletével. Jákob jó ideig lakott ôseinek azon a folyamon túli földjén, ezért amikor visszatért Kánaánba, a hozzátartozóitól összeszedte az “idegen isteneket” (szobrocskákat) és elásta azokat (1Móz 35,2). Sokáig ôrizgették azonban Izraelben egyes családok a terafim néven ismert házi bálványokat (1Móz 31,30; 1Sám 19,13). Valami hasonló lehetett eredetileg a terafimmal együtt emlegetett efód is (Bír 8,24; 17,5; Oz 3,4), ezek azonban lassanként háttérbe szorultak. Késôbb az efód csak a díszes papi öltözéket jelentette (2Móz 28,6).
A Kánaánban letelepedett (meghonosodott) Izrael az ott lakó népek isteneinek, elsôsorban Baálnak a kultuszával találkozott. Ez utóbbinak tulajdonították az esô ajándékát, ennek révén a föld termését. Izrael a földmuvelés ismereteinek és gyakorlatának elsajátításával (kultúra a jó termés érdekében) átvette a Baál-kultusz szokásait. Illés próféta nagyon keményen szembeszállt ezzel a kultusszal (1Kir 18,20). Baálnak az istennô-párját az Ószövetség Asebának nevezi (illetve azonos értelemben Astarténak vagy Astarótnak, bár az utóbbiak a babiloni Istár név változatai); napistennô jellege volt, akinek a kultuszához hozzátartozott a “szent” paráznaság, “papnôjének” a héber neve a Kedesá, megfelel a görög Hierodula szónak. Fôként Ozeás ostorozza a “velük való áldozást” (Oz 4,11).
Kánaánban még más isten nevével és tiszteletével is megismerkedhetett Izrael népe: a filiszteusok által tisztelt Dagonéval (1Sám 5,1).
A moábi és az ammóni nép Kemás tisztelôje volt (Bir 11,24; 2Kir 3,27). Ugyanezeknél a népeknél isteneként szerepel Móleh – Moloh – (3Móz 20,11), mindkét név megfelel a héber melek (király) szónak, ez egyben felségnév is.
Az Ószövetség ritkán használja Jahve jelzôjeként a király szót, mert a kánaáni “Király” istennév nagyon rossz hangzású volt. Hozzá fuzôdött ugyanis a gyermeáldozatok szörnyu szertartása. Akház királynál olvashatjuk elôször, hogy “átvitte a fiát a tüzön” (2Kir 16,3), ez a gyermekáldozat szépített kifejezése. Úgy tunik, a pogányok nagy veszedelem idején szoktak ilyen (mai szemmel vérfagyasztó) áldozatot bemutatni.
Az Ószövetség írói egy magánhangzó megváltoztatásával szándékosan eltorzították a melek nevet, s feltevés szerint a melek szó helyett a bóset (gyalázat) szót olvasta. Ugyanez történt a Baál névbôl összetett személynevekkel: Izbaál helyett Isboset, Meribaál helyett Meribóset lett a torzított név (1Krón 8,33, v.ö. 2Sám 2,8; 4,4).
Az asszír, majd a babiloni hódítás idején Izraelt e népek istenei is “beárnyékolták”. Izrael királyai behódoltak és keresték a leigázó hatalom tetszését. Példa erre, hogy Ákház király a jeruzsálemi templomtéren lévô régi oltárt kicseréltette egy Damaszkuszban látott és valószínuleg asszír mintájú új oltárral (2Kir 16,10).
Nem sokkal ezután következett be az északi országrésznek, Izraelnek a megszállása. Az asszírok a lakosság egy részét deportálták, helyükre más népeket telepítettek. Ezek magukkal hozták isteneiket. A 2Kir 17,30 sorolja fel ezeket az isteneket. Közülük a legismertebb Nérgal, a babiloniaknál a halál és az alvilág istene.
A betelepítés után a nép nagy csapást élt át, amelynek okát a helytelen, nem “igazi” isten tiszteletében látta. Ennek ellenére megmaradt a keverékvallás.
A mezopotámiai vallásra jellemzô volt a csillagok, elsôsorban a bolygók megistenítése és imádása. Ámosz prófétánál olvashatunk Szikut és Kijjum néven ilyen csillagistenekrôl (Ám 5,26).
Jeremiás látta Jeruzsálem terein azokat, akik az Ég Királynôje, azaz Istár, a babiloni Vénusz áldozatához készülôdtek (Jer 7,17). Nála is, de az Ószövetség más helyein is olvashatunk “az ég minden seregérôl” (2Kir 1,3), tehát a megistenített csillagokról és azoknak az izraeliták által is történt imádásáról. Ez minden bizonnyal arra enged következtetni, hogy magában a jeruzsálemi templomban is helyet adtak a pogány oltároknak, bálványszobroknak; “a férfiak a napot imádták, az asszonyok siratták Tammuzt, ezt a meghaló és újra feltámadó istenalakot (a görög mitológiában Adonisz). A csillagok, a bolygók és különféle csillagképek (fôként az állatöv csillagzatai) megistenítésébôl eredt az asztrológia, az égi jelek, a különféle csillagkonstellációk megfigyelése és a belôlük levont következtetések. A babiloni asztrális spekuláció szerint az égen minden meg van írva, csak le kell tudni olvasni azokat. Ezzel foglalkoztak a csillagjósok, a mágusok”1
Ez utóbbinak a Bibliában is megtaláljuk a nyomát: amikor a mágusok elôzetesen megállapított konstelláció kapcsán látogatják meg a betlehemi újszülöttet. Az “égi jelek” azonban általában baljós jelentôséguek voltak a régiek szemében, Jeremiás ezért hangoztatja, hogy nem kell babonás félelemmel gondolni ezekre a “jelekre” (Jer 10,2). Az egész Ószövetség a tereméstörténettôl kezdve (1Móz 1,14) a prófétákig (Ám 5,8) mindenütt azt hirdeti, hogy az égitestek Isten teremtményei, amelyeknek megvan a rendeltetésük a világ és az ember szolgálatára.2
A babiloni fogságba került Izraeli nép közvetlen közelrôl láthatta a bálványistenek kultuszát, szobraik körmenetben való hordozását. Ismerhette a Mardukról szóló mítoszokat. Ez utóbbit a Biblia Meródak néven említi (Jer 5,20). Deutero-Izajás nagyon óvta népét ettôl a kultusztól. Megjövendölte, hogy Babilon elestével Bél Isiem összeroskad, majd maró gúnnyal írta le, hogyan farag fából az ácsmester bálványt, amelyet aztán ezüsttel, arannyal vonnak be és isten gyanánt tisztelnek; holott ezek a szobrok nem hallanak, nem értenek, nem segítenek, hiába imádkozik hozzájuk az ember (Iz 44,9-20).
Ugyanez a Deutero-Izajás hirdeti, hogy Jahve az élô Isten, aki a történelemben mutatja meg hatalmát. Víziójában, próféciájában kifejezésre juttatja azt a reményt, miszerint eljön az az idô, amikor minden nép elhiszi, hogy ô az egyetlen isten, és ôhozzá fordulnak mind a nemzetek (ez a nagy békejövendölés-prófécia – Iz 2,2-4, v.ö. Mik 4,1-3).
Az Újszövetségben elsôsorban Pál apostol foglalkozik a bálványimádás görög-római interkulturális szférájából adódó veszélyével, kísértésével. Tudjuk azt, hogy fatális helyzetbe került maga Pál és Barnabás is, amikor Lisztrában egy csodatétel után isteneknek, Zeusznak és Hermésznek gondolták ôket a város pogány lakói, sôt még áldozatot is akartak bemutatni elôttük (ApCsel 14,11).
Másfajta összeütközésbe került Pál az Efezusban élô pogányokkal. Hosszabb ideig élt itt az apostol, és a krisztushit terjedése csôddel fenyegette a bálvánszbrokat gyártó “ipart” (így az ezüstmuveseket). Emiatt szítottak lázadást az efezusi Ártemisz nevében, úgyhogy Pál kényetelen volt elhagyni a várost (ApCsel 19,23).
A római levélben (Róm 1,22) arra mutatott rá az apostol, hogy régi tévelygés a Teremtô helyett teremtmények képeit imádni. Azok, akik megismerték Krisztust, kiszabadultak a néma bálványok vonzáskörébôl (1Kor 12,2). Pál határozottan állítja, hogy nincs bálvány a világon és isten sincs más, csak egy (1Kor 8,4). Ezzel az utóbbi hitvallással próbálja oldani a bálványáldozati hús fogyasztása kapcsán felmerült feszültségeket. Más kérdéskörben – például a pogányokkal való együttélés tekintetében – óv: nagy kísértés hitetlenekkel felemás igában lenni; Krisztus és Beliál együttes elfogadása lehetetlen (2Kor 6,15). Erre a jó irányba lendítô figyelmeztetésre különösképpen a pogányságból megtért keresztényeknek volt nagy szükségük: “Ôrizkedjetek a bálványoktól!” (ApCsel 15,20; 1Kor 10,14; 1Jn 5,21).
Végül a Jelenések könyvében megjelenik a bálványimádás kísértésének egy különleges formája, a római császáristen erôszakolása. Ennek szemléletes képe a “hétfeju” sárkány és a tengerbôl feljövô fenevad (Jel 12-13).
A császárkultusszal szembeni elégedetlenség a keresztények részérôl olyan hitvalló magatartás volt, amely majdnem mindig mártírsorshoz vezetett. Itt volt igazán helye a szentek állhatatosságának és hitének (Jel 13,10).
Az összefoglaló után jegyezzük meg, hogy más vallások (civilizációk és kultúrák) bálványait is fel lehetne sorakoztatni s azok szellemi horizontját kibontani, de a jelen tanulmányban erre nincs lehetôség. Ami igazán fontos, az az, hogy a Biblia szellemi örökségén felnôtt és felnövô nép, Isten népe ráébredjen arra, hogy a vallásosságban feltárulkozó igazságok bizonyos szituációkban mennyire pervertálódhatnak, a bálványimádás vonzerejébe, buvkörébe kerülhetnek. Ez utóbbi állapotot a valláskritika a vallásosság patológiás tüneteinek nevezi.
Kilépés vagy bezárkózás?
A valláskritika sajátos módszereivel képes rámutatni arra, hogy a különféle vallási megnyilvánulások immanens jellegeket (jegyeket) is hordoznak magukban. Dr. Bernhard Casper professzor ezekre találóan mutat rá kurzusában: “A vallás által az ember önimádóvá (saját imádásának tárgyává) válhat, kényszerneurózisba, közösségi egoizmusba vagy pedig lelketlen állapotok tükörképeinek sorozatába kerülhet.”3
A valláskritikának nemcsak az a feladata, hogy ezekre az elferdülésekre rámutasson, hanem az is, hogy az egészséges vallásossághoz való visszatalálásban segítséget nyújtson.
Hogy jól megérthessük az elôbb említett patológiás tünetek mibenlétét, genezisét, behatóbb elemzésre van szükségünk. A lét–ittlét (Dasein) esemény-jellegével kell kezdenünk. Elsô megállapításunk, hogy maga a lét (ittlét) idôben bontakozik ki. Ha kimondom: vagyok, ez feltételezi (maga után vonja) azt a valóságot is, hogy szükségem van a másik személyre. Ezt elfogadva a másikra való utaltságomat mindig úgy élem meg, hogy benne rejtôzik a távolság tapasztalata (Diferrenzerfahrung) is. Ebben a tapasztalásban valami elérhetetlen, még több, még jobb utáni vágy tárulkozik fel, mindig a legvégsô Jóra irányul, törekszik.
Ebben a folyamatban racionális ítélôképességem siet segítségemre, hogy a maradéktalan Igazságra figyeljek, aki van, létezik. Hogy létem, azaz önmagammal-mit-kezdeni-tudásom válasz legyen a Maradéktalan kihívására, meg kell tanulnom elfogadni magamat úgy, hogy tudomásul veszem: létezik egy Felülmúlhatatlan. Továbbgondolva ezt a kibontakozást, hozzátehetjük: “ha Istennek meg akarok felelni, akkor minden elôítéletemet félre kell tennem, hogy szabaddá váljak azon igény számára, amely (aki) engem megalapoz. Erre a kihívásra a legmesszebbmenô bizalommal kell válaszolnom, míg a szabadság aktusa: meg tudok ennek felelni, de nem vagyok kötelezve rá.”4
A vallásos magatartás elferdülése (perverziója)
A vallásosság magában rejti a perverzió (per-verzió) lehetôségét is. Szabadságom természetébôl adódik, hogy a Feltétlen általi kihívásra pozitíve válaszoljak, de az is, hogy elvessem azt. Ez kockázat. Hogy igenem mindig pozitív lehessen, szükségem van új és új szeretetre, ráhangolódásra a maradéktalan kihívás iránt. Ha valami miatt a bizalom, a nyitottság fellazul, akkor az önmagunkat megalapozó létünk tántorodik meg. Ez a bizonytalansági állapot “a kés éle”, ahol az Abszolút Létbe való fogódzás vagy pedig az önmagamba való fogódzás (az önmagam által kiépített horizontba való fogódzás) lehetôsége kínálkozik fel. Ha az utóbbi mellett döntök, istenképuségem végességébe ütközöm, az én istenébe, pontosabban bálványomba. Itt kezdôdik el a lét önhatalmúsága, a “szétesett horizontok” világa.
Bálványképzés, bálványimádás
A bölcselettörténet különféle transzcendenciákat ismer, mint például unum, res, verum, bonum, aztán egészen konkrétakat is, mint gazdasági prosperitás, tisztesség, tekintély vagy nemzet. Ezek értelmezése, mozgástereik, összefüggéseik tanulmányozása, megértése elengedhetetlen az emberiség számára. De amikor ezek a “horizontok” bizonyos személyek, csoportok számára abszolút értékuvé válnak, bálványimádásba csapnak át. Látszólagos végtelenségük vonzó, mégis az üresség felé vezetnek. Simone Weil találóan fogalmaz: “A bálványozás az üresség kenyere. De még a legkülönbekben is szükségszeruen korlátozza az értelmet és a jóságot.”5
Ez a korlátozó jelleg, a bálvány(imádás) vagy fétis(izmus) etimológiájából is kiolvasható. A fertico (ámítási eszköz, varázseszköz) portugál szó a latin factitius (muvészien mesterkélt) szóból származik. A korlátozottság következménye ebben az esetben a rabszolgává válás, az én rabszolgasága. Furcsán hangzik, de való, hogy a bálványimádás számára a másik “isten” által felkínált lehetôség, az ember, csak addig fontos, ameddig neki hasznot hajt, presztízst “termel”. Miként Casper idézi Jean de la Fontaine A róka és a holló címu fabulájából: “Minden hízelgô annak a költségére él, akinek hízeleg.”6
Összefoglalva: az ember, aki presztizsét isteni rangra emeli, csak önmagát ismeri, mindent csak önmagára vezet vissza. A “nemzet istene” is egy egoisztikus csoport abszolút tételezése. S elmondható, hogy ez a fajta bálványimádás nemcsak a múltat kísértette, hanem a jelen évszázadot is.
Jegyzetek: