2001/2 XXIX.

A kalotaszegi Magyarbikal 460 éves iskolája

Magyarbikal Bánffyhunyadtól északkeletre három kilométerre, az Almás-patak egyik mellékvölgyében fekszik. Kalotaszeg egyik legszebb fekvésű településének tavaszi hangulatáról Gyarmathy Zsigáné – Kalotaszeg Nagyasszonya – elragadtatással írt: Ha egy virággal borított falut akartok látni, akkor most jöjjetek… nem is falu, hanem egy fehér virágtenger, amelyre a tavaszi ég ragyog… ringó virágözön… csodálatos illat a tavaszi légben.”1 A bikali templomban látható a kalotaszegi reneszánsz mennyezetfestészet legszebb emléke, amelynek készítője, Gyalui Asztalos János a XVII. század kedvelt festő-asztalosa volt. Magyarbikalon működik Kalotaszeg egyik legrégibb magyar tannyelvű iskolája, a ma 460 éves skóla. Idézzük fel emlékét.

Az iskola tanítói

A magyarbikali iskola első ismert tanítója Hunyadi Tamás római katolikus iskolamester, aki 1541. május 10-én fogalmazta és írta azt a szerződést, amely nevét megőrizte.2 A feudalizmuskori falvak világában a tanítónak igen jelentős szerep jutott: „lehet látni egész falvakat – írta később Apáczai Csere János – amelyeknek szeme, füle, nyelve egyedül az iskolamester”.3 A tanító valóban egy személyben iskolamester, falusi kántor, nótárius (jegyző) is, kötelessége volt a temetések alkalmával való éneklés, a harangozás.

A hitújítás után a bikali református kisiskola iskolamestereit többnyire a Kolozsvári Református Kollégiumból hozta. A diákok tanulmányaikat félbeszakítva, rendszerint 1-3 évig tanítóskodtak, majd tovább tanultak, vagy jövedelmezőbb állást vállaltak. Az ezt megelőző időszak iskolamestereinek alma matere ismeretlen, de hihetőleg szintén a kolozsvári skóla volt. A Kolozsvári Református Kollégium diáknévsoraiban szerepeltek: Újvárosi Imre, aki 1741-ben, mint bikali tanító hűségesküt tett Mária Teréziának, Katona György (1750), Hunyadi István (1752), Parajdi András (1753–1754), Nagy Ferenc (1757), Dúl József (1762) stb.4

A XVIII. század vége és a XIX. század eleje jelentős változásokat hozott a középkori viszonyokat konzerváló kisiskolák világában. A tanítói pálya ekkor vált önálló értelmiségi foglalkozássá, s az egy-két évig időző kollégiumi diákok helyett letelepedett családos tanítók vették át az oktatást. Ezeknek az iskolamestereknek a tanítóság már nem ideiglenes pénzszerzési lehetőséget, hanem életre szóló hivatást jelentett. Magyarbikal első állandó tanítója Damosi Simeon (1806–1842) volt, aki a Kolozsvári Református Kollégiumban végzett és ezt követően 36 esztendőn keresztül magyarbikali iskolamester. A vizitációs jegyzőkönyvek gyakran dicsérték tanítói és kántori szolgálatát. Tulogdi Istvánt (1843–1884) is a Kolozsvári Református Kollégiumból hozta a bikali eklézsia, aki 41 esztendeig töltötte be ezt a hivatást. Az 1848-as összeírás szerint „Tanítóképezdében nem járt, deákul keveset tudott”, de a vizitáció szerint „a legbuzgóbbak közül való” volt. 1868-ban kitűnő munkájáért „a kormánytól 3-ad osztályú segélyt, 60 forintot kapott”. Az ő idejében a tanító társadalmi megbecsülése fokozódott, 1870-ben a tanítóság szétvált a harangozástól, mely az indoklás szerint „nem egyeztethető össze a népoktatási (Eötvös-féle) törvénnyel”.

1899-ben a magyarbikali református egyházközség a kisiskolát – az anyagiak szűkösségére való hivatkozással – a tulajdonjog fenntartása mellett átadta a magyar államnak. Új időszak kezdődött a bikali iskolázás történetében, az állami oktatás időszaka. A bikali Magyar Állami Népiskola (1899–1919) első és legjelentősebb igazgató-tanítója Bene Lajos (1899–1908), aki tanítói oklevelét Kolozsváron szerezte. Tanított Nyárszón (1899), Bánffyhunyadon (1910–1918), dolgozott a háromszéki tanfelügyelőségen és Székelyudvarhelyen (1908–1910). Szerkesztette a Kalotaszegi Lapot (1906–1908), összeállította a Magyar tanítók lexikonát (Bp., 1939), gyűjtött és publikált kalotaszegi népmeséket és köszöntőket (Bp., 1941. I–III. kötet).5

Jelentős szerepet játszott a falu életében Koréh Zsigmond (1908–1919) igazgató-tanító is, megszervezte a híres magyarbikali bútorkészítő és fafaragó szövetkezetet, lelke volt a falu művelődési életének.

Az első világháborút követő impériumváltozás döntő változást hozott a kalotaszegi nép életében, Erdély magyarságával együtt kisebbségi sorsba jutott. A magyar állami iskola az 1918–1919-es tanév végén bezárta kapuit, a következő tanévben újra a református egyházközség indított felekezeti iskolát. Az új hatalom ellenségesen kezelte a kisebbségi iskolaügyet, 1920–1923 között pl. az iskola-revizor 11 kalotaszegi magyar felekezeti iskolát bezáratott. A bikali református kisiskolát ugyan nem zárták be, de a román állam 1925-ben a faluban állami elemi iskolát létesített, amelynek magyar tagozata mellé 1936-ban román tannyelvű tagozatot szervezett. Ritka eset volt, hogy egy kalotaszegi faluban három elemi iskola működjön. Ennek az időszaknak legjelentősebb igazgató-tanítója dr. Nagy Géza (1924–1927), aki később református lelkipásztor, majd kolozsvári teológiai tanár lett, jelentős tudományos munkássággal.

Az 1940-es bécsi döntést követő területi változások után Magyarbikalon nyolcosztályos magyar állami vegyes népiskola létesült, mely Farkas Gábor igazgató-tanító vezetésével 1944 őszéig működött.

A második világháború befejezése után Erdély magyarsága újra kisebbségbe került. Magyarbikalon hétosztályos állami magyar tannyelvű népiskola kezdte meg működését, amely az 1964–1965-ös tanévtől kezdve nyolcosztályossá lett. Ebben az időszakban az iskola igazgatói voltak: Iszlay Albert (1945–1947), majd Illyés Lajos (1948). Az 1948-as tanügyi reform után két magyarbikali születésű igazgató következett: Kupa István (1945–1965) és Lakatos András (1965–1983) személyében, akik sokat dolgoztak az iskola érdekében.6 Ekkor az iskolában már tíz diplomás pedagógus tanított, akik közül 4 egyetemi, 1 főiskolai, 3 tanítónői, 1 óvónői végzettséggel rendelkezett, 1 pedig továbbképző tanfolyamon szerezte oklevelét (1972).

1983-ban – elsősorban a gyermekek létszámának apadása miatt – az V–VIII. osztály megszűnt és azóta az iskola csak I–IV. osztállyal és egy tanítónővel (Lakatos Anna) működik.

A tanító jövedelme

A régi iskolamesterek létalapját az egyházközség által megállapított díjlevél biztosította. Magyarbikalról 1754-ből ismerjük az első díjlevelet, amely azonban évszázadok gyakorlatát tükrözi. E díjlevél szerint a tanító jövedelme a következő volt: „A mesternek pediglen minden háztól fél-fél véka búzát, fél veder bort, harangozásért 2 poltura, főzésért 4 poltura, halott felett való éneklésért 4 adatik. Az egész eccla 10 szekér fát ad esztendőnként.”7 A gyermekek tanításáért – azoktól a gazdáktól, akiknek a gyermeke az iskolába járt – 10 kupa mustot kapott. A tanító egy személyben falusi jegyző is, a nótáriusságért 1 kupa bor a járandósága, pénzbeli fizetsége csekély, alig 3 garas.

A tanítói telekhez a falu határán szántóföld és kaszáló tartozott: 1843-ban ez a terület 2 hold 419 négyszögöl (I. osztályú), 300 négyszögöl (III. osztályú) szántó és 1 hold 160 négyszögöl kaszáló. A tanítói földek munkájának egy részét a gazdák végezték: „Vet az ecla – írja az 1794-es díjlevél – a mester magvából, melyet a mester betakarít az ecla béviszi… a kaszálót a mester feltakarítja… az ecla béviszi.”

A tanító szerény fizetésének összegyűjtése – a falu lakóinak szegénysége miatt – gyakran igen nehéz volt, a vizitációs jegyzőkönyvek tele vannak a mester ilyen vonatkozású panaszaival: „még feles bére kün van” panaszolta 1840-ben.

A díjlevelek gyakran felsorolták a tanító fizetésének pénzbeli értékét, mely 1868-ban 186 forint 27 krajcár, 1894-ben 153 forint 73 krajcár volt. Ez utóbbi összegért az egyházközség nem kapott tanítót.

1896-ban a magyar állam a magyarbikali iskolának 141 forint segélyt, 1898-ban 241 forint segélyt adott a tanítói fizetés kiegészítésére. A fizetés összege ekkor 300, illetve 400 forintra emelkedett, de tanítót az egyházközség ennyi pénzért sem kapott, ami miatt iskolafenntartó jogáról lemondott.

Az egyház az Országos Tanügyi Nyugdíjintézetbe 1878-tól fizette a tanítói illetéket. Magyarbikal első nyugdíjas tanítója Tulogdi István, akinek 1885-ben nyugdíja 100 forint volt.

Az 1919-es főhatalom-változás után a tanítói fizetések többször változtak. A bikali tanító fizetése: 1927-ben évi 16 200 lej, 1943-ban havi 270 pengő, 1948-ban havi 4600 lej volt. Később egységes fizetési rendszert vezettek be, mely szerint a járandóság nagysága a végzettségtől, a munkaévek számától és a véglegesítő, illetve fokozati vizsgáktól függött. 1964-ben Bikalon a diplomás véglegesített tanítónő 1000 lej, az egyetemet végzett véglegesített matematika tanár 1300 lej fizetést kapott.

Az iskola épülete

A középkorban a falusi kisiskola szalma- vagy nádfedeles szerény épület, egyszobás iskolaház, amely a sövénnyel kerített mesteri „funduson” állt. A mesteri telek – az egyházközség anyagi lehetőségétől függően – kisebb vagy nagyobb lehetett. Bikalon a mester telkét az 1754-es egyházi összeírás említette először: „Parajdi András oskolamester lakik által ellenben a megírt parochiális fundusnak (a papi teleknek), csak épp az utca választja el egymástól keletre. Nyugatról pediglen Mátyás András és a kocsisné, ennek is regalis mensura szerint széle 9 hossza 12.” A régi szalmafedeles lantornás-ablakú iskolaházról 1818-ban azt írták a vizitátorok, hogy „setétségben, romlásban” van.

Az új mesteri ház építését 1832-ben fejezték be. A zsindelytetős, négy üvegablakos épület belterülete 9,5 négyszögöl volt, amely azonban már 1848-ban szűknek bizonyult, ugyanis az összes tanulókat nem tudta befogadni. Emiatt 1876-ban egy nagyobb iskolát építettek, mely tanítói lakból és az iskolaházból állt és amelynek építési költsége 483 forint volt. Az iskolaház nagysága 74 négyszögöl és kb. 80 tanuló fért el benne, ez nagyjából megfelelt az 1868-as népiskolai törvénynek, mely minden tanuló részére legalább egy négyszögölt írt elő. A tanítói lakás 2 szoba, konyhából állt, amelyhez 448 négyszögöl telek, gazdasági épületekkel és jó veteményessel tartozott.

Az állami iskola létesítésekor, 1902-ben egy újabb épületet emeltek az úgynevezett felső iskolát, két tanteremmel és igazgató-tanítói lakással. A régi iskolaépületet, amelyben a két világháború között a felekezeti iskola működött, 1970–1972-ben lebontották és helyébe 5 tantermet építettek. Az 1972–1973-as tanévben a bikali iskolában, 8 tanteremben folyt az oktatás.

A tanulók létszáma

A feudalizmuskori iskolák egyik nagy kérdése a rendszertelen iskolalátogatás volt. A jobbágyterhek ugyanis lefoglalták az egész család és benne az iskoláskorú gyermek idejét és erejét. A gyermekek munkára való igénybevétele miatt a tanulási idő rövid, többnyire novembertől márciusig terjedt. Sokan a szegénység, ruhátlanság, a hideg, a nagy sár miatt nem jártak iskolába. Magyarbikalon 1829-ben a vizitáció is arról panaszkodott, hogy többen a szegénység miatt nem jártak iskolába, 1840-ben pedig a „10 tanulón kívül járhatna még 10, emiatt a Domenicus Curator megintette a szüléket”.

A tanulók létszáma a XIX. és XX. században a következő képet mutatta:

1813 – 30 tanuló 1890 – 89 tanuló 1965 – 149 tanuló

1820 – 28 1902 – 147 1970 – 124

1829 – 29 1909 – 173 1975 – 109

1845 – 38 1917 – 175 1982 – 98

1855 – 28 1934 – 181 1983 – 76

1860 – 37 1941 – 209 1989 – 9

1870 – 51 1942 – 206 1990 – 7

1880 – 48 1947 – 151 2000 – 14

A táblázatból látható, hogy a XIX. század első felében a tanulók létszáma stagnált, majd az 1870-es évektől fokozatosan növekedett az 1940-es évek közepéig. Ekkor a tanulók száma fokozatosan apadni kezdett, mely később felgyorsult olyannyira, hogy 1989-ben az iskola léte – az I–IV. osztály – is veszélybe került. (Ez a katasztrofális demográfiai fogyás külön vizsgálódást érdemelne!)

Az oktatás anyaga és módja

A feudalizmus idején a mai értelemben vett tanév ismeretlen, a tanítást egész évben a kora délelőtti és kora délutáni egy-két órás foglalkozás jelentette. Később, a népiskolai törvény szerint 8 hónap, de a mezőgazdasági munkák miatt általában 6-7 hónapra csökkent.

Az iskola tanuló nem osztályok, hanem tantárgyak szerint csoportosították. Az alapvető tananyag a katekizmus, az egyházi ének és a vallási ismeretek, ezenkívül olvasást, írást, a latin nyelv alapjait tanították. Bikalon 1823-ban „olvasni, énekelni, vallást, számokat” tanultak, 1829-ben „olvasást, s aki kívánja, Gramaticát (latint)… éneket, számvetést, ágendát”. Az olvasást az egész középkoron keresztül betűztető módszerrel (silabizálással) tanították, a korszerűbb úgynevezett hangoztató módszert Bikalon csak 1867-ben vezették be.

Módszertani újítást jelentett Lancaster kölcsönös tanítási módszerének bevezetése. A módszer lényege abban állt, hogy a tanító tehetségesebb tanítványait bevonta az oktatási munkába. A kis segédtanítók, a „monitorok” az olvasótábla előtt vagy a porondos asztalnál a betűk ismeretére tanították a rájuk bízott és csoportokra osztott apróbb gyermekeket. Bikalon 1839-ben megvették a Lancaster-módszert ismertető könyvecskét és kezdetét vette az új eljárás szerinti oktatás.

A XIX. század második felében megkezdődött a természetrajzi és társadalomtudományi alapismeretek tanítása: 1867-ben Magyarország története és Erdély földrajza, 1869-ben a természetrajz, 1870-ben a háziállatok természetrajza jelent meg a tantárgyak között. Különösen nagy gondot fordítottak a mezőgazdasági ismeretek gyakorlati elsajátítására az eperfatermesztés, az okszerű szőlőmívelés, a faoltás stb. tanítására. A bikali tanító 1871-ben gyakorlati továbbképzésen, a kolozsmonostori Gazdasági Intézet nyári tanfolyamán vett részt.

A tankönyvek zömét az ábécéskönyvek, énekeskönyvek, katekizmusok alkották. A vesztes szabadságharc után, az önkényuralom éveiben a tankönyvek jelentős részét betiltották. Magyarbikalra is eljutott az a rendelkezés, amely megtiltotta az ABC-s olvasókönyv a Falusi Oskolák számára (Brassó, 1844), Kővári László: Erdély geográfiája és históriája (Kolozsvár, 1844) stb. című könyvek használatát.

A kisiskolákban az oktatási segédeszközök közül fontos szerepük volt a fali olvasótábláknak. Bikalon 1888-ban az iskola 24 db Gönczi-féle olvasótáblával, 25 db természetrajzi táblával, 1 db földgömbbel, 1 db Európa térképpel, 1 db számológéppel és 3 fekete írótáblával rendelkezett.

A tanítás minőségét, eredményességét a tavasszal – április 24-én tartott vizsga minősítette. A vizitáció szerint Bikalon az examen 1818-ban „középszerű”, 1824-ben „jó”, 1832-ben „az előmenetel dicsértetik”, 1871-ben „igen értelmesen és bátran felelnek, különösen írásban sok kitűnő találtatott”, 1880-ban „az írástudók nagy számmal vannak”. 1869–1900 között a konfirmáló ifjak 64 %-a tudott olvasni-írni.

Az 1919-es impériumváltozás után a kalotaszegi magyarság kisebbségi sorba jutott. A román iskolapolitika a magyar felekezeti iskolázás megszüntetésére törekedett, s rövid időn belül elérte, hogy a román és magyar tannyelvű állami iskolák száma Kalotaszegen többszörösen meghaladta a felekezeti iskolákét.

A hétosztályos kisebbségi elemi iskolák központi kérdése a román nyelv tanítása és elsajátítása lett. A kötelező román nyelv mellett, románul tanították Románia történelmét és földrajzát, valamint a polgári jogi ismereteket is.8 A kisebbségi tanítók számára kezdetét vette a román nyelvtanfolyamok és vizsgák sora, két sikertelen vizsga után a tanító állását is elveszíthette. Szélsőséges rendelkezések is megjelentek: a kisebbségi iskolákban a tanulók óraközi szünetekben hetente három napon csak románul beszélhettek egymás között. Ezen rendelkezés végrehajtásáról minden kisebbségi iskolának külön naplót kellett vezetnie.9

A második világháború után a kalotaszegi magyarság újra kisebbségi sorba jutott. 1948 augusztusában megjelent tanügyi törvény a romániai oktatásügyet alapjaiban megváltoztatta. A felekezeti iskolákat államosították, az oktató-nevelő munka ideológiai alapja a marxizmus-leninizmus lett, új egységes tankönyvek jelentek meg, a régiek használatát szigorúan megtiltották. A kötelező hétosztályos állami elemi iskolát a szovjet minta alapján szervezték meg.

Az alaptantárgyak heti óraterve a következő volt:

Tantárgy/osztály I. II. III. IV. V. VI. VII.

Román nyelv 7 7 7 6 6 5 4

Magyar nyelv 7 7 7 6 5 5 4

Orosz nyelv - - - 4 4 4 3

Számtan 6 6 6 6 7 6 6

A román nyelv tanítása a kisebbségi iskolákban már az első osztályban megkezdődött, az I–IV. osztályban óraszáma azonos volt a magyar nyelv óraszámával, az V–VII. osztályban azonban már meghaladta azt.10 Az államnyelv és az anyanyelv óraszámainak aránya a későbbi évtizedekben sem változott. Kiemelt fontosságot nyert az orosz nyelv tanítása, a bikali iskolában is egymást érték a román–szovjet baráti ünnepségek, a tanulók a szovjet filmeken kívül csak a közoktatásügyi minisztérium által jóváhagyott vetítéseket nézhették meg.11

Az iskolák a megyei, városi és helyi politikai-közigazgatási szervezetek agitációs és propaganda gépezetének kiszolgáltatott eszközei lettek. Ez az időszak a kényszer-beszolgáltatások, a „szabotáló” kulákok felelősségre vonásának, a társulások és kollektív gazdaságok szervezésének az ideje volt. Ezekben az esztendőkben a bikali pedagógusok is méltatlan szerepvállalásra kényszerültek, a helyi kollektív gazdaság létesítése érdekében szervezett kampányokban vettek részt. Később, 1962-ben négy bikali pedagógust kitüntettek „kiváló” szervezőmunkájukért.

Az 1970-es évektől kezdve Ceauşescu nevével fémjelzett korszak román nacionalizmusa egyre agresszívebbé vált, s ez az iskolapolitikában is fokozottan érvényesült. Már az 1960-as évek közepétől az általános iskola VIII. osztályában román nyelven tanították Románia történelmét és földrajzát, később pedig a VII. osztályban az állampolgári ismereteket. A bikali iskolában román nyelven tanító pedagógusokat szigorúan ellenőrizték, majd újra indultak a Kolozsváron tartott román nyelvtanfolyamok.12 A Bánffyhunyadon évharmadonként tartott módszertani körökön is a román nacionalista szemlélet lett úrrá.

1973-ban a román iskolapolitikában egyedi rendelet jelent meg, mely arról rendelkezett, hogy a magyar tannyelvű iskolákban – a román tanulók számától függetlenül – román osztályokat létesítsenek. A tiszta magyar lakosságú Bikalon, a falu viszonylagos elszigetelt fekvésének köszönhetően, nem létesítettek román osztályt, de az ugyancsak magyar Körösfőn néhány év múlva beindult a román tagozat.13

Az iskolákra kényszerített ideológiai tevékenység mind erőteljesebben a Román Kommunista Párt nacionalista politikáját szolgálta: 1975–1976-ban pl. a bikali pionírszervezet megünnepelte a RKP 55 éves, a román állami függetlenség 100 éves évfordulóját, a Pionírszervezet III. Országos Konferenciáját, szavalóversenyt rendezett a pártról, énekversenyt a szocialista Romániáról. Kevésbé „ideologikus” tevékenységeknek a tantárgy olimpiák, a „Minitechnikus” kiállítások számítottak.

A pedagógusok iskolán kívüli kötelezettsége volt – az uralkodó ideológia szolgálatában álló – úgynevezett „kultúrmunka”. E tevékenységben való részvételtől függött anyagi és erkölcsi elismerése, szakmai előrehaladása.

Az 1960–1980-as évek között a bikali tantestület többsége bekapcsolódott a Naszódi Irén (1918–1997) tanítónő által irányított népi együttes munkájába. A hivatalos román kultúrpolitika kényesen ügyelt arra, hogy az országos és megyei versenyeken időnként egy-egy magyar együttes is megjelenjen. Az említett időszakban a bikali színjátszók többször is a „kiválasztott” együttesek közé tartoztak és részt vettek a J. L. Caragiale fesztiválon, illetve a „Megéneklünk Románia” versenyein.

A bikali együttesnek – a hivatalos program mellett – lehetősége nyílt a kalotaszegi népszokásokat bemutató előadások színrevitelére is. Műsoraik közül különösen nagy sikert aratott a kalotaszegi Valkai András: Bánk bán című drámája.14

Az 1989-es romániai események után az erdélyi magyar iskolázás megújult és több jelentős eredményt ért el. A magyarbikali iskola léte azonban – mint több más erdélyi iskoláé – elsősorban a tanulólétszám alakulásától függ.

Sebestyén Kálmán

1 Gyarmathy Zsigáné: Kalotaszegi bokréta. Bp., 1907. 136. old.

2 Sebestyén Kálmán: A Kolozs-kalotai (kalotaszegi) református egyházmegye népoktatásának adattára a XV. századtól 1900-ig. Bp., 1993. 40. old.

3 Orosz Lajos: Apáczai Csere János válogatott pedagógiai művei. Bp., 1956. 170. old.

4 Sebestyén Kálmán: i. m. 40. old.

5 Sebestyén Kálmán: Magyarbikal története. Kolozsvár, é. n. 44. old.

6 Bazsó Zsigmond: Hivatása iskolamester. Igazság (Kolozsvár), 1972. IV. 1.

7 Sebestyén Kálmán: i. m. 1993. 42. old.

8 Törvény az állami elemi oktatásról. 1924. Fordította: dr. Papp János. Nagyvárad.

9 A román közoktatási miniszter rendelete. Nr. 70. 423/1926.

10 A Kolozsvári Magyar Tanfelügyelőség XVIII. sz. körlevele. Nr. 4407/1948.

11 Tanügyi Közlöny. Bukarest, 1948/28.

12 A Kolozs-megyei Tanfelügyelőség rendelete, 4.496/1970. május 19.

13 Román Törvényerejű rendelet, 273. szám/1973.

14 Keszthelyi Gyula: Az ős-Bánk bán a kalotaszegi Magyarbikalon. Új Tükör, 1980. október 15.

Tartalom || Honlap