2000/4 XXVIII.

A gyimesi szénamunkáról1

Gyimes a Keleti-Kárpátokban, a Tatros folyó felső folyásánál mintegy 30 km hosszúságban, átlagosan 1000 m magasságban elterülő kistáj. Három nagykiterjedésű település alkotja: Gyimesbükk (Bákó megye), Gyimesközéplok és Gyimesfelsőlok (Hargita megye). Mindhárom település központi magja a Tatros völgyében, a vasút és a közút két oldalán helyezkedik el, a lakóházak azonban messze felhúzódnak a Tatrosba ömlő patakok mentén.

Gyimes lakossága, a „gyimesi csángók” – 1992-es adatok szerint mintegy 15 000 fő2 –, a XVIII. század vége óta folyamatosan telepedtek meg az akkor még lakatlan határőrvidéken. A telepesek legnagyobb részt a környező csíki és gyergyói székely falvakból érkeztek, s a hegyekkel körülzárt Gyimesben hosszú időn át őrizték, konzerválták (életmódjukban, szokásaikban, nyelvezetükben) a székely hagyományt. A lakosság napjainkban is döntő többségben magyar.3

A környezethez alkalmazkodva a megélhetés alapja hagyományosan a fakitermelés, a juh- és szarvasmarhatartás volt, az ezt kiegészítő egyéb gazdasági ágakkal, mint például a kádár- és ácsmesterség, vagy gyapjú-, len- és kenderfeldolgozás. „A gyimesiek hagyományos gazdálkodása és életmódja a magyar nyelvterület egészét tekintve sajátos helyzetű, más nagyobb magyar népcsoportoknál nem találjuk meg. Európa-szerte elterjedt magas hegyi övezetekben, legtípusosabb változatáról alpi gazdálkodásnak nevezik. A Kárpátokban mindenütt megtalálható. Mivel van eredeti magyar szavunk a magas helységek jelölésére, leghelyesebb, ha havasi gazdálkodásnak nevezzük”.4 E havasi gazdálkodás jellegzetessége, hogy üzemegységei több, egymástól távol eső darabban fekszenek. A nagyobb kaszálók a völgyi lakótelepüléstől távolabb, a hegyek lábánál kezdődnek, s felnyúlnak az erdők széléig, illetve a havasi legelőövezetig. Egy-egy család a környező hegyek több pontján (nem ritkán 8–10 km távolságban is) tarthat fenn kaszálót, vagy ahogy Csíkhoz hasonlóan Gyimesben is nevezik: reglőt. A havasi legelők szintén több tagban helyezkednek el, használatuk évszakonként változó. S bár telelőnek nevezett legelőterület is van, a jószág igazi teleltetése a völgyben, a lakótelepülés körül történik, a nyáron begyűjtött takarmányon. Az üzemegységek ilyen fajta szétválasztásáról és a lakóház körüli udvar organikus, funkcionális beosztásáról Hofer Tamás írt elemző tanulmányt.5 Megállapította, hogy éppen ezzel a döntően állattartó életmóddal függ össze a gyimesiek szállásain (akár az ideiglenes szállásokon, akár a lakótelepüléseken) megfigyelhető megosztottság, melynek lényege, hogy elválassza, megkülönböztesse ember és állat életterét. Ez az elv gazdaságonként eltérő körülményekhez igazodva sokféle változatos udvar- vagy telekformát eredményezhet, melyet Hofer Tamás archaikus, kötetlen udvar-berendezési szintnek nevez.

Az 1960-as évektől kezd jelentősebb mértéket ölteni a településen kívüli munkavállalás, az „ingázás”, melynek leggyakoribb célpontja Csíkszereda. Számos helybelinek nyújt munkalehetőséget a gyimesközéploki bútorgyár is, valamint a környező patakok kisebb fűrészüzemei. Így, a teljes elzártság megszűntével lassan, de folyamatosan bomlik fel a gyimesiek önellátó, zárt, szigorú körülményekhez alkalmazkodó életmódja.

„Íme hogy mondja el Tankó Katalin 1907-ben született ugrai lakos tevékenységét a nyári napokon, dologidőben: Reggel a kalibánál megfejtem négy tehenet, mert három órakor felkeltem, megótottam a tejet, sajtot csináltam, elcsaptam a teheneket, borjúkat, kifőztem a savót, reggelit készítettem a kaszásoknak, úgy hat kilométerre vót a kaszáló, otthon a háznál a hegyen. Oda 9–10 órára értem, ettünk és elpalltam a rendet, forgattam, s kezdtem takarni. Fél háromkor elindultam a kaliba felé, megint mentem hat kilométert gyalog, megkerestem a tehenyeket, eléhajtottam a szállásra, megfejtem őket, de akkor már setét volt. Sokszor nem volt kedvem enni se, vaj csak úgy a markomból menetközben ettem, csipegettem, úgy dőltem belé az ágyba, mint egy csutak. Reggel 3–4 órakor újra kezdtem. Ez így ment egy-két hónapig a kaszálás alatt. Csoda, hogy még élek. Aztán ősszel más munkák jöttek.”6

Sok család számára azonban még ma is a szarvasmarhatartó gazdálkodás a megélhetés alapja,7 s ha nem is ez a legfontosabb jövedelemforrás, azért mindenhol foglalkoznak vele valamilyen mértékben. Éppen ezért a szénacsinálás a nyáron végzendő munkák egyik legfontosabbika. Ezzel biztosítják a jószág élelmét és egyben haszonvételét a hosszú télen át. Itt a szénamunka minden mozzanata még napjainkban is gépesítés nélkül folyik. S minthogy a szénával dolgozók teljesen kiszolgáltatottak az időjárás szeszélyeinek, nagyon fontos, hogy a munka minél gyorsabban befejeződjék. Ez pedig jó munkaszervezést követel.

Élő gyakorlat – nemcsak a szénacsináláskor, hanem egyéb munkáknál is – a kalákában, vagy szerre dolgozás. Mindkettő a kölcsönös segítség intézménye. Talán úgy lehetne megkülönböztetni, hogy az előbbi kötetlenebb, nem alapul előzetes közös megállapodásokon, hogy kik, mikor vesznek részt a közös munkában. Tankó Gyula a gyimesi kalákarendszerről írt munkájában csaknem húszféle kalákában végzett munkaalkalmat ismertet, melyek közül a kaszáló- és szénahordó kaláka napjainkig is él. „A kaszálókalákát mindig vasárnap reggelre szervezték. Valaki a családból meghívta kalákára a szomszédokat, aki később érkezett, az egyenesen a kaszálóba ment. Az összegyűlteket a háziasszony pálinkával, pánkóval, palacsintával kínálta meg, majd elindultak az oldalra kaszálni. Akihez szívesen mentek, megtörtént, hogy 20-30 kaszás is összegyűlt. (…) Ez ma is működő munkaszervezeti forma, de ma már a legtöbbször rokonok, s még gyakrabban a munkatársak kalákázzák meg egymást visszasegítés alapján, mert mindenki kötelességének érzi a visszasegítést.8

Amikor szerre végeznek valamilyen munkát, akkor előre megállapodnak a munkában résztvevők, hogy mikor, kinek a részét végzik el. Ilyenkor mindannyian ugyanolyan jellegű munkát végeznek, például szerre hajtja ki három család a teheneit a közös reglőre (egyik nap az egyik család, másnap a másik, harmadnap a harmadik köteles hajtani, és így tovább). Vagy szerre készítik a sajtot a kalibánál, mert egyszerre csak nagyobb mennyiségű tejjel lehet dolgozni, ami külön-külön egyik gazdánál sincs meg. Ugyanígy kaszálhatnak vagy betakaríthatnak szerre. A lényeg, hogy amikor el kell végezni a munkát, legyen elég ember. Van, aki addig nem is kezd neki a kaszálásnak, míg úgy látja, nem tud segítséget találni hozzá, inkább elmegy, csinálja a másét, megvárja, míg végeznek annak a munkájával, akit aztán majd visszavárhat segíteni.

Kaszálás után széthintve szárítják a rendet. A kaszásoknak reggelit vivő asszony (s esetleg a vele együtt érkező gyermek) gereblyével pallja, teríti szét a levágott füvet. Ha kevés a széna, vagy kicsi a terület és nem érkezik asszony az elpallásra, a kaszáló férfi egy-egy sor elvégzése után visszafelé – tehát fölfelé menet – kaszája nyelével veri szét a rendet. Forgatni a vékony füvű hegyi kaszálókon ritkán szoktak. Inkább csak akkor, ha egy hirtelen jött eső megveri az elpallott rendet.

Ami a megszáradt széna összegyűjtését illeti, Gyimesben a takarás archaikusabb, hegyvidékeken jellemző módja él napjainkig: a gereblyével történő összeverés. S ez talán nemcsak a hegyi kaszálók rövidszálú füveivel függ össze (mint Paládi-Kovács Attila írja), hanem a meredek hegyoldalakkal is: egyszerűbb a gereblyével lefelé tolni, egy bogba hajtani a rendet, mint villával rakosgatni. Miként a palláshoz és a forgatáshoz gereblyét használnak, úgy a takaráshoz is, és csak a boglya megrakásához veszik kézbe a villát. Ott is csak az, aki adogatja fölfelé a nagyobb szénacsomókat. A boglya tetején álló ember ismét gereblyével dolgozik: elrendezi, szétteríti a felhányt adagokat. (A boglya megrakása egyébként – a kaszáláshoz hasonlóan – szintén a férfiak munkaköre.) Végül fontos szerepe van még a gereblyének a majdnem kész boglya meghegyezésében, s oldalának megvakargatásában. Mindkét munka a szálak egy irányba rendezését szolgálja, amire pedig a nem várt eső gyors levezetése érdekében van nagy szükség. Ha mégsem sikerülne rakásba rakni az összegyűjtött szénát mielőtt az eső érné, utóbb újból szét kell hányni, s újra összeszedni, ami már túl sok pluszmunkának és időnek számít, s ezt mindenki igyekszik elkerülni. Éppen ezért akár sötétedésig is folytatják a munkát, csak hogy be legyen fejezve. Igazán nagy kárt az okoz, ha többször is elázik a száradó fű, hiába forgatják mindig újra, nem tud kiszáradni. Ilyenkor egy idő után megfeketedik a széna, nem adható eledelül a jószágnak, legfeljebb alomként hasznosítható. Ezzel a Székelyföldön, Sóvidéken többször is találkoztam, azonban Gyimes magasan fekvő, napsütötte hegyoldalain nem jellemző.

A gereblye, mint láttuk, a legtöbbet használt eszköz a szénamunkáknál. Épp ezért fontos, hogy használójának kézre álljon, hogy minél könnyebben tudjon vele dolgozni. S mivel kinek-kinek különböző nagyságú, nyélvastagságú gereblye felel meg a legjobban, általában egy családban mindenki számon tartja saját gereblyéjét. Tanúja voltam, mikor egy alkalommal egy 57 éves asszony takarni indulóban nem találta a gereblyéjét. „Olyan könnyű, vékony nyelű kicsi gereblye” volt, mindig ezzel szokott dolgozni. Hosszasan kereste, majd végül kénytelen volt egy másikkal munkába indulni. Panaszkodott is takarás közben, hogy nem tud vele jól dolgozni, „olyan, mintha toll helyett csak ceruzával írna az ember”.

A takarás munkafolyamatával a széna rövidebb-hosszabb ideig való tárolását szolgáló mezei szénacsomókat hoznak létre. Az egész magyar nyelvterületen ismeretes a boglya kifejezés, mint a legnagyobb mezei szénaegység neve. Paládi-Kovács Attila a méretek alapján a szénacsomók négy formáját különböztette meg. A legkisebb a villára szúrható egység (villahegy, csirke, petrence). A második szintet az olyan villahegyből (csirkéből, petrencéből) rakott közepes méretű szénacsomó képviseleti, melyet két személy rúdon elszállíthat (ez a rudas, vontató, boglya, petrence stb.). „A mezei szénacsomók harmadik szintjét a teljesen száraz szénából rakott, szállításra előkészített boglyák képviselik. Mivel a szénatakarás és a hordás között hónapok is eltelhetnek, ezeket az egységeket az előbbieknél lényegesen nagyobb gonddal rakják, igazgatás közben tapossák, s végül szénakötéllel lekötik, vagy póznákkal biztosítják a szél ellen. Inaktelkén (Kolozs megye) a boglya alá fagallyakat tesznek, hogy a széna alulról ne nedvesedjék át.9 A szénacsomók méret szerinti negyedik szintje a hosszú rúd köré rakott kalangya, mely a széna szabad ég alatt történő raktározására szolgál.

A mezei szénacsomók kialakítása kapcsán azért tartottam fontosnak szó szerint kiemelni ezt a részt, mert megfigyeléseim szerint a boglya az az egység, melyet Gyimesben lombos ágon vontatnak. Ugyanilyen gonddal rakják, megtapossák, sokszor lefedik ággal vagy póznával, azzal a különbséggel, hogy itt nem telnek el hónapok (még hetek sem!) az elszállításig. A rudas, vontató méretű (második szint) boglyákkal is találkozhatunk Gyimesben. Ez a ház körüli sík területeken jellemző méret, ahol a közeli csűrbe szállítást kézben, rudakon végzik. Villahegynyi szénacsomót azért nem raknak, mert a széna szétterítve szárad, s így is csak rövid ideig, a vontatáshoz előkészített boglya megrakásáig.

A negyedik szintű szénacsomóval, mely hosszabb időn át a szabad ég alatt marad, Gyimesben én már nem találkoztam. Hogy itt is élő gyakorlat lehetett valamikor a szabad ég alatt tárolás, Hofer Tamás 1962-ben készült fotói bizonyítják.10 Ezeket a nagyméretű boglyákat hosszú pózna – arra is van példa, hogy élő fenyőfa – köré rakták, s 6–8 szögű léckerítéssel kertelték, hogy védjék a kaszálás után legelőre csapott jószágoktól.

A szénacsomók megnevezésére Gyimesben csak a buglya, illetve rakás kifejezésekkel találkoztam, ám nem vált egyértelművé, hogy egyik vagy másik kifejezés használata a méretbeli különbségre utalna.

A jószág számára a téli takarmány begyűjtésének, a szénacsinálás munkafolyamatának utolsó mozzanata a kaszálón betakarított széna fedett helyre (csűrbe vagy szénatároló épületbe) szállítása. Ez többféle módon is történhet, attól függően, hogy milyen távolságra, mekkora mennyiséget kell elszállítani. A hegyi kaszálókon megrakott buglyákat a mezei szénatartókhoz vagy a belső (házhoz tartozó) csűrbe, raktározás esetén a hosszabb távú szállításra alkalmas szekérhez lombos ágakon lóval vontatják, közelítik. „A hegyi kaszálók legtöbb esetben 10–15 km távolságra vannak a lakásoktól. Sokszor szekérrel is nehéz behozni onnan a szénát. Ha nagyobb területről van szó, oda nyári szállást építenek, és/vagy rakásban, vagy épületben, szállásban tárolják a szénát, mert a nagy dologidőben, ahogy a kaszásidőt nevezik, még ha el is lehetne hozni, nincs idő arra, hogy most szállítsák sürgősen a szénát. Az oldalakról egyes lófogattal, tehén vagy ökörfogattal vontatják, húzatják be a boglyákat. A buglyákat ágra rakják, s így vontatókötéllel körbekötve nem szóródik a széna. Vontatáskor két-három buglyát is egymás után kötnek.11

A vontatáshoz használt ágakat, amelyeket a közvetlen környezetben megtalálható mogyoró-, bükk- vagy fenyőfákról vágnak, alkalmilag, de legfeljebb egy gazdasági igényben használják fel. Az ágak sajátos terminussal való megnevezésével nem találkoztam. Nyilvánvalóan nincs is szükség arra, hogy külön számon tartsák, hiszen nem kerül tartósan a gazdasági munkálatokhoz tartozó eszközkészletbe.

Minden megrakandó buglya alá három-négy nagyobb lombos ágat nyesnek. Ezeket úgy fektetik egymásra, hogy a levágott csonkokat keresztezve összeillesztik, abba az irányba fordítva, amerre majd vontatni fognak. Az ágakat közvetlenül a buglya megrakása előtt vágják le, egyszerre annyit, amennyire összesen szükség lesz az adott területen. Csak abban az esetben használják fel újra, ha ugyanott, ahol már egy darab reglővel végeztek (lekaszálták, feltakarták, elszállították), van még kaszálandó fű. Ilyenkor – mivel minden buglyáért külön fordulnak – vontatás közben lóval visszahúzatják az ágakat a még lekaszálatlan rész aljáig. Más esetben, ha nem használják fel még egyszer az ágakat – s ez a gyakoribb – vagy ott helyben, ahova vonatattak, vagy egy félreeső helyen (például a kaszáló kerítésének tövében) összegyűjtik. A száraz ágakat azután egy-egy szekér szénával együtt – annak tetején a széna leszorítására használva – hazaviszik, eltüzelik.

A gyimesi szénamunka folyamatáról a Gyimesközéplokhoz tartozó Hedegségen élő Tímár Viktor (.sz. 1936.) szavait idézem: „A hegyre, amikor mennek, akkor mennek többen kaszálni, ha csak lehetőség van. Inkább ilyen kalákát csinálnak, érted? Mert ott van 4-5 terűre [szekérrakomány] való fű, s akkor oda kimennek többen kaszálni. De oda kimennek olyankor, mikor virjad [virrad], ott vannak. És akkor nekifognak, hogy a nagy melegben ne kelljen kaszálni. De az úgy van, hogy tavasszal, minden tavasszal még el kell menni, azt a helyet meg kell takarítani a höncsöktől [vakondtúrás, göröngy], vagy ha bozont [bozót] van, azt ki kell takarítani, hogy tiszta legyen. S akkor mennek kaszálni. Olyan 10 órakor mennek az asszonyok, viszik a reggelit, s azok akkor szétpallják a rendet gereblyével. S szétpallják, s miko, ha jó idő van, mint például most is, hogy lehet haladni, akkor olyan 1 óra körül megforgatják, ha annyira vastag. Ha nem, akkor nem kell forgatni, ha vékony a rend, mer jó melegbe megszárad. Mikor megszárad a rend, akkor így csoportokba mennek le és így összehajtják egy bogba. Akkor vágnak ágat. Mogyorófát, nyírfát, vagy bükkfát, vagy ha nincsen ez, akkor fenyőágat. Azt raknak a buglya alá. Öt-hatot vágnak, azért, hogy azt jól ellepje, met akkor azon kell hújzák a szénát össze. Úgy mondják, hogy vontassák össze a buglyákot. Azkat összegyűjtik, szekérre rakják, vagy rakásba , s úgy hozzák haza. De oda es mennek többen szekérrel, 3-4 szekér, hogy egyszerre tudjanak menni, tudják hozni. Mikor rakják meg a buglyákot, azt egyszer meg kell tapodni. Egy tapossa meg, azért, hogy legyen az jó tömött. S akkor van hosszú kötél vagy lánc, s akkor azzal megkötik, s akkor lóval húzzák össze. Elöl megköti, hurkot vet az ág végire, körbeviszi, így az ódalán kívül veszi el, s amikor hátul ér, akkor béhújza alája, egész az ágak alá. S akkor újra kijön az ódalánál, akkor vissza megkondorítsa elöl az ág végit, a tetején, a buglyának a tetején visszamegy hátra, s megkeresi hátul a buglya alján azt a kötelet, s oda béköti. S az akkor egybe úgy meg van kötve, hogy az nem tud sehova, egybe meen. Így viszik, úgy vontatnak. De azt lehet vinni lejtőre, lehet vinni hágóra, ahova szükség, oda húzza azkat ’z ágakot. Elég nehéz az állatnak, met a csuszólag meen. Azét tesznek ágat alája, hogy a széna ne kárlódjon el. Akkor abba van annyi ág, hogy csuszik a földön, akkor a széna épen marad.

S azokat az ágakat, amikkel egyszer béhúzták, azt többet már nemigen használják, me’ hamar megrohad az a friss izé, s akkor az törik össze, s akkor má’ nem jó. Oda olyan kell mindig, ami friss ág, s keményet tart. Met ezek ha egyszer megszáradt, s akkor osztá törik, s akkor má’ nem jó, többet nem lehet használni. Azokat akkor vagy felnyesik, ha vastag, akkor felnyesik, s a szekér tetejére csiptetőnek rakják rea, hogy a szénát fogja le. S a mocskot, az apróságot, azt elégetik. Nem maradhat mocsok a réten, met akkor azt a szél szétfújja, s akkor nem jó.”

Végül néhány szó a szénatárolásról. A fedett munkatérként, takarmánytárolóként és nagyállattartásra egyaránt szolgáló csűr a patakvölgyekben elhelyezkedő gazdasági udvar fontos épülete.12 Nagyobb a lakóházaknál, falanyaga (1900 körül még egységesen) boronafa, keresztvéges, csapolt, zsilipelt technikával készült. Középső szérűrésze szekérrel nem járható át, a hátsó falon legfeljebb kis ajtó található. A középső terület neve csűr vagy csűrköze. A fölötte lévő padlástér a rakó, az elcsépeletlen rozs és a szalma tárolóhelye. A csűr valamelyik oldalán meghosszabbított ereszalja szolgál sarjúfű vagy faanyagok tárolására. Ha az épületnek csak az egyik oldalán van istálló, a másik oldal szolgálhat takarmányok, gabona tárolására. Az épület oldalfalát is kihasználják: gereblyét, kaszát, s egyéb gyakran használatos kézi szerszámokat akasztanak rá.

Szénatárolásra szolgál még – kiegészítő szereppel – a fentebb már említett szénatartó, mely rendszerint a kaszáló oldal tetején áll. Ha a csűr megtelik, vagy a kaszáló már túl távol esik a lakótelektől, ideiglenesen ide szállítják a levágott füvet. Télen, a csűrben lévő takarmány fogytával lóval vontatják be a házhoz a szánra rakott szénát.

Berkes Katalin

1 Írásom anyagát a Gyimesközéplokhoz tartozó Hidegség-patakán 1997 és 1998 augusztusában végzett 1-1 hetes megfigyelés, valamint szakirodalom alapján állítottam össze.

2 Tankó Gyula: A gyimesi csángók. Gyimesközéplok, 1998. 30. old. Kézirat: MNM AD-7209-99.

3 A gyimesiek települési és gazdasági viszonyairól bővebben Vámszeg Géza: A gyimesi csángók című tanulmányában olvashatunk. Vámszeg Géza: Életforma és anyagi műveltség. Néprajzi dolgozatok, gyűjtések, adatok (1930–1975.) Bukarest, 1977. 194–199. old.

4 Kósa László: A gyimesi csángók hagyományos élete. In: Domokos Mária (szerk.): Tegnap a Gyimesben jártam…

5 Hofer Tamás: A magyar kettős udvarok kérdéséhez. Ethn. 1972. 29–52. old.

6 Tankó Gyula: i. m. 16. old.

7 Hogy csak néhány jellemző adatot említsek Tankó Gyula 1981-es állapotokat tükröző összefoglalásából (sajnos ennél frissebb számszerű adatot nem sikerült fellelnem): Gyimesközéplok 19 km² területén a lakosok száma 5528 volt, melyből mindössze 1249-en jártak állami munkába, s az egyéni gazdaságok száma 2385 volt. Tankó Gyula: i. m. 50. old.

8 Tankó Gyula: Kalákarendszer Gyimesben. Gyimesközéplok, 1992. Kézirat: EA 25014.

9 Uo. 21. old.

10 EA F166823, F166886.

11 Tankó Gyula: i. m. 1992. 16. old.

12 A völgyi gazdaságok településképéről, a háztelek épületeiről, az építőanyagokról, és különösen a lakóházak típusairól Cs. Sebestyén Károly közölt átfogó tanulmányt A gyimesi csángó ház címmel. Néprajzi Értesítő. 1909. 190–200. old.

Vissza a tartalomra!