2000/3 XXVIII.

BELLON TIBOR: Beklen

A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. sz.-ban

Nem véletlenül választotta Bellon Tibor, a Karcagi Györffy István Múzeum egykori igazgatója a Nagykunság hagyományos állattartásával foglalkozó, három évtizedes levéltári, könyvtári és helyszíni gyűjtőmunkája eredményeként megszülető könyve címéül ezt a kun nyelven őrzöttet, óvottat jelentő szót: Beklen. Hiszen a külterjes árutermelő állattartás során a megélhetés és a vagyonosodás szempontjából legnagyobb értéket jelentő jószágállomány megőrzése jelentette a nagykunok legfontosabb feladatát: beleértve ebbe az állatok egészségének, szaporodóképességének, hasznának – vagyis célszerűségének megőrzését.

A Nagykunságról van szó ebben a könyvben, ami tulajdonképpen hat mezővárost – Karcag, Kisújszállás, Kunhegyes, Kunmadaras, Kunszentmárton, Túrkeve – jelent, hiszen a vidék a török hódoltság idején vált hatalmas pusztákkal rendelkező, gyér településhálózatú tájjá. Ezek a török alatt is fejlett önkormányzattal rendelkező mezővárosok a redempciót követően még inkább öntörvényűekké váltak, s az ennek nyomán hátramaradt iratanyag felbecsülhetetlen forráskincset jelent az elmúlt századok életmódját vizsgáló kutatók számára.

A Nagykunság népének a török kiűzését követő másfél-két évszázadban a legeltetésre alapozott árutermelő nagyállattartás jelentette a fő megélhetést, ezt pedig elsősorban két tényező szabályozta, nevezetesen a redempció és az ármentesítés. Ehhez járult harmadikként az a rendkívül szigorú, célszerű és a közösség érdekeit szem előtt tartó központi – majdnem azt írtam: kényszer – gazdálkodás, amit a nagykun mezővárosok tanácsa valósított meg. Ez azonban még véletlenül sem hasonlított az 1950-es évek ugyancsak központosított gazdasági rendszerére, hiszen a múlt századokban a szakmailag leginkább hozzáértő, a többség akaratát képviselő és megvalósító városatyák intézték a település állattartásának ügyeit, betartva a hagyomány rendjét és kifelé is képviselve a kommunitas érdekeit.

Bellon Tibor könyve jelentős mértékben gazdagítja a külterjes árutermelő állattartásra vonatkozó ismereteinket. Ezek pedig bizonyos mértékben eltérnek attól a képtől, amelyet Herman Ottó, Szűcs Sándor, vagy akár Györffy István munkáiból ismerünk. Azok elsősorban a jószágot őrző pásztorok szemszögéből mutatták be a külterjes állattartást és a hozzátartozó pásztorvilág romantikusabb oldalát. Bellon a szántó-vető emberekhez és a városi polgárokhoz képest kétségtelenül függetlenebb pásztoroknak is parancsoló, munkájuk rendjét meghatározó, a rendeletek ellen vétőket áristomba vető, megpálcáztató városi tanácsosok, magisztátusok és már elöljárók szemszögéből vázolja a nagykunsági mezővárosok állattartásának rendjét.

Külön fejezetben foglalkozik a birtokviszonyok alakulásával és az árutermelő állattartás szempontjából oly fontos pusztabérletekkel. Bőséges anyag alapján vázolja fel a gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt elkülönült, célszerű munkamegosztást megvalósító pásztortársadalom rendjét, a pásztorfogadással, a pásztorbérek alakulásával. A pásztorok hierarchikus világa természetesen állatfajok szerint is tagolódott a gulyát, a ménest, a sertésnyájat, a juh- és a birkanyájat őrzőkre. Még a témát valamelyest ismerő számára is meglepő, hogy a pásztorok meglehetősen öntörvényű mikrovilága milyen szervesen illeszkedik a városvezetés által teremtett makrokörnyezetbe. A magisztrátusi jegyzőkönyvek, protokollumok, szerződések lapjairól világosan kiderül, hogy ezekben a nagykun mezővárosokban valójában az elöljáróság, pontosabban a város gazdatársadalmának választott képviselői gazdálkodtak, s a pásztorok jórészt csak eszközök voltak a kezükben. A tanácsban ülők mondták meg, hogy mikor és mely határrészeket legeltetnek és melyeket hagynak meg kaszálónak; mikor tilalmazzák valamely terület legeltetését, mikor és mely részeket szabadítanak fel a tilalom alól; mikor eresztik a kosokat a juhokra; hol ásassanak kutat és mikor takarítsák azokat és így tovább. De még az értékesítést is ők szabták meg: „a kereskedőkkel – olvashatjuk – mindig a tanács tárgyalt és velük az alkut az egész város állatállományára kötötték meg”. Ez biztosítékot jelentett a kereskedőknek is, a lakosoknak is – hogy nem csapódnak be külön alkuval –, tanácsnak is, hogy az állatokért kapott pénzből kifoghatja az adósok hátralékát. Aligha tévedünk, ha úgy ítéljük meg, hogy ez a módszer tette lehetővé, hogy itt ne alakuljon ki olyan élősködő kereskedői réteg, amely – a kalocsai paprika, a makói hagymatermelő körzetben és más árutermelő vidékeken – a termelők megosztásával, egymás ellen fordításával tisztességtelenül növelte – és növeli – a hasznát, évszázadok óta.

Bellon Tibor könyve nemcsak a néprajzi szakirodalom jeles darabja, de kiváló helytörténeti munka is, hiszen helyi források alapján felvázolt lokális állapotokból von le nagyobb földrajzi, társadalmi és gazdasági egységekre jellemző megállapításokat. A könyv legfontosabb tanulsága pedig az, hogy csak célszerűen tagolt, öntörvényei szerint fejlődő társadalmi-gazdasági berendezkedésű közösségek alkalmasak arra, hogy fejlett árutermelő állattartást valósítsanak meg, akár külterjes viszonyok között is.

A nagy összefüggések felvázolása mellett a szerző talál módot a mindennapok apró örömeinek, vagy akár „stiklijeinek” bemutatására is. Így ismerkedünk meg a kártyázásra, mulatozásra, dorbézolásra összeülő, s a jószágot olykor-olykor elhanyagoló; vagy a járandóságba kapott kenyérért túl sűrűn a falvakban látogató, s ennek során asszonyaikhoz sündörgő huncut pásztorokkal. De megtanulhatjuk a juhpaprikás, a „juhtest” elkészítésének leghelyesebb módját is. (Önkormányzat, Karcag, 1996.)

Halász Péter

Vissza a tartalomra!