XXVII. 1999/5 XXVII.
Pongrácz Gergely ötvenhatos múzeuma
Kiskunmajsán
Hittem is, nem is a megvalósulásban, amikor négy esztendővel ezelőtt Pongrácz Gergely egy kiskunmajsai elárvult tanyai iskola egykori tantermében múzeumalapító terveiről beszélt. Itt ezen a falon egy hatalmas cirill betűs térkép lesz majd, amott zászlók, a másik teremben fényképek, festmények és korhű fegyverek. Négy esztendő alatt közelről figyelhettem lendületben nem fogyatkozó lelkesültségét, praktikus ügyekben való jártasságát. Néha könnyes szemmel mesélt felelőtlen ígérgetőkben csalódva kudarcairól, a hivatal packázásairól. Legyűrve keserűségét, férfiasan cselekvésbe menekült, és kétkezi munkától sem idegenkedve négy esztendő kemény munkájával saját pénzén megteremtette azt, amit eltervezett: Magyarország első, ötvenhatos emlékmúzeumát.
· Négy év után most valóban hatalmas cirill betűs térkép lóg a falon, azzal szemben nemzeti zászlók, a másik teremben fényképek, festmények, korhű fegyverek. Az idei év március idusán Tempfli József nagyváradi püspök szentelte meg a tanyai múzeumot, dr. Papp Lajos szívsebész vágta át a nemzetiszínű szalagot, messzi földről érkezettek és a környék tanyáinak lakói – több mint félezren – énekelték a Himnuszt, hallgatták az ünnepi beszédeket. A múzeumavató ünnepet követő egyik hétköznapon visszatekintve az elmúlt négy esztendőre a Corvin-köz parancsnokával immáron mint múzeumparancsnokkal beszélgethettem.
1993-ban már alapítottam egy ötvenhatos múzeumot Mátyásföldön – kezdi kérdés nélkül is a beszélgetést – , de 1995-ben elvették az épületet, és akkor elhatároztam, hogy a következő múzeumot – mert Magyarországon mindenképpen lennie kell egy ötvenhatos múzeumnak – csak olyan épületben rendezem be, ami az enyém, hogy ne lehessen azt elvenni, megszüntetni. Amikor megvettem ezt az iskolaépületet, amiben két nagy tanterem is van elhatároztam, hogy itt valósítom meg elképzelésemet. Romos állapotban vettem meg ezt az egykori iskolát, olyan épület volt ez, amit kétszázezer forintért venni lehetett. Lelkiismereti kérdést csináltam abból, hogy mivel ez valamikor tanyai gyerekeket tanító intézmény volt, megörökítsem az épület falán egy márványtáblán annak a tizenöt tanítónak a nevét, akik életük, munkásságuk egy részét itt töltötték áldozatos munkával. Az iskola falára föl volt írva, hogy Római Katolikus Népiskola, épült 1925-ben. Az új vakolat eltakarta ezt a felírást, ezért a múzeum épületén belül a kiállítási helyiségek egyikében az iskola felavatásakor készült fényképet is a falra akasztottam emléket állítva ezzel és a márványtáblával azoknak, akik ebben az iskolában tanítottak és tanultak.
· Az a sajátos torzsalkodás, amely ötvenhat emlékének a kisajátításáért folyik, nem használ a magyar nemzet XX. századi legnagyobb teljesítményének. Ez a múzeumalapító cselekedet ez ellen az áldatlan helyzet ellen is tiltakozik?
Az ötvenhatosok úgy elszaporodtak a rendszerváltozás utáni esztendőkben, mint a partizánok a második világháború után. Rengeteg olyan hivatalosan kitüntetett ember él ma közöttünk, akiknek semmi közük sincs ötvenhathoz, vagy ha van, akkor legföljebb annyi, hogy akkor a barikád másik oldalán harcoltak. Ez nekem nagyon fáj. Nyolc évvel ezelőtt költöztem haza végleg, és mivel ötvenhat iránt örökérvényűen elkötelezett vagyok, és elég makacs is ennek képviseletében – nemcsak a 48-ból, de 56-ból sem engedek –, nagyon sok ellenséget is szereztem az elmúlt esztendőkben. Az irigység, a féltékenység még saját sorainkból is ellenérdekeltté tett néhányat. Talán ennek is tulajdonítható, hogy az általam vezetett szervezet, az 56-os Magyarok Világszövetsége az egyetlen az ötvenhatos szervezetek közül, amely nem kap állami támogatást. 1999 májusában tartjuk kongresszusunkat, és szilárd elhatározásom, hogy ekkor ennek a szervezetnek az elnöki tisztéről is lemondok. Megyek a magam útján, mert olyan vagyok mint a mozdony: rajta vagyok egy sínen, és arról engem nem lehet sem jobbra, sem balra letéríteni.
· Ha nem csak beszél, hanem valamit tesz is az ember, óhatatlanul irigyei támadnak. Nyilvánvalóan közülük sokan fölteszik most a kérdést, hogy miből tellett Pongrácz Gergelynek erre a múzeumra? Honnan volt neki erre pénze?
Amerikában volt egy sertéstelepem, állattenyésztő a tanult mesterségem, ott kint ebből éltem. 1981-ben ötven anyakocával kezdtem, és amikor hazajöttem, már kétszázötven anyaállat volt a tanyámon. Amikor rászántam magam a hazatelepülésre, három gyermekem vette át ennek a sertéstelepnek a vezetését, ám mivel mindhárman egyetemet végeztek, nekik tartósan nem volt kedvül foglalkozni ezzel a munkával. Eladtuk ezt a telepet, és az érte kapott pénzt négy részre osztottuk. Az én járandóságomból sikerült létrehozni ezt a múzeumot, de gyermekeim és ugyancsak nyugaton élő hat testvérem megígérték, hogy ha szükségem van még anyagi segítségre, ők támogatnak elképzeléseim megvalósításában.
· Miért éppen Kiskunmajsán létesült ez a múzeum?
Ez véletlen, lehetne bárhol az ország területén. Itthon is sertéstenyészetet akartam létrehozni, hiszen ehhez értek. Egyik ismerősöm szólt, hogy itt van egy eladó sertéstelep, s vele együtt eladó ez az egykori tanyai iskola. Eljöttem, megalkudtam rá, és most itt vagyok.
· Szép és lelket emelő volt a megnyitóünnepség. Csakhogy most jönnek a szürke hétköznapok. Nyitva kell tartani ezt a múzeumi intézményt, elő kell teremteni a működési feltételeket is.
Mi kilencen voltunk testvérek. Az egyik nagybátyám királyi közjegyző volt Erdélyben, igen gazdag ember. Mikor megszületett a nyolcadik gyermek a családban, eljött hozzánk Ernő bácsi, és azt mondta édesapámnak: – Minek nektek ennyi gyerek? Úgy szaporodtok mint a nyulak! Édesapám így válaszolt neki: - Nézd, ha a Jóisten ad nyulacskákat, füvecskéről is gondoskodik. Én is így vagyok ezzel, nekem nem füvecske, hanem nyulacska kell. Dolgozni akarok. Nekem nem kell pozíció, állami hivatal, kitüntetés, én nyugodt lelkiismerettel akarok élni. Nem érdekel az, hogy mit csinálnak mások. Hogy civakodnak, hogy rombolják azt az eszményt, amiért pedig közösen harcoltunk. Nekem csak a saját lelkiismeretem diktál, más nem érdekel. Amióta hazajöttem, következetesen megtartottam azt a szellemet, eszmeiséget, amit egykor közösen képviseltünk. Ötvenhatban nagyon féltem. De akkor kiment belőlem minden félelem. Azóta nem félek. Semmitől, senkitől. Zsarolni nem lehet, mert nincs mivel. Ezért beszélhetek őszintén. Nem vagyok politikus, én szabadságharcos vagyok. A politikusnak meg kell gondolnia minden szavát, a szabadságharcosnak viszont kötelessége kimondani mindent amit érez.
· Pongrácz Gergely, ötvenhat egyik legendás alakja kivonult a világból ide, Kiskunmajsa egyik kültelkére, annak egyik volt tanyai iskolájába. Hogyan érzi itt magát a Corvin-köz egykori parancsnoka?
Több segítséget vártam a város vezetőségétől, én ugyanis adtam Kiskunmajsának valami fontosat, az ország eddig egyetlen ötvenhatos múzeumát. Sem a részeg, sem a hazug, sem a hálátlan embert nem szeretem. Ha nekem tesz valaki, akár apró szívességet is, az engem egész életemre lekötelez. Éppen ezért a passzív magatartás, amivel a város hivatalos része az én emlékállító tevékenységemet nézte, nekem rosszul esett. Sok embertől kaptam önzetlen segítséget, de ezek az emberek közemberek voltak, akik saját lelkiismeretüket követve segítettek. Nekik hálás vagyok. De hát én olyan ember vagyok, aki ha egyedül marad is, megy a maga útján.
Ezt a múzeumot mégsem a magam kedvtelésére, hanem azoknak az emlékére hoztam létre itt, az egykori szovjet laktanya szomszédságában, akik elestek a megszálló csapatok elleni reménytelen küzdelemben. Akik – bár tudták, hogy külső segítség nélkül harcuk nem vezethet eredményhez –, mégis fegyvert fogtak, és sokan közülük életüket adták a független Magyarországért. Az ő emléküket ápolva bárkit szívesen fogadok az érdeklődők közül, sőt megtiszteltetésnek veszem, ha felkeresnek. A most következő vasárnapra is négy autóbusznyi látogató jelentette be érkezését. Jöjjenek minél többen, diákok is, mert itt magyarságukban erősödhetnek. Ha előre bejelentik érkezésüket – 6120 Kiskunmajsa, Maris puszta 244. címen – szeretettel várok minden érdeklődőt.
K. H
