1999/5 XXVII.

Miért kell gyermek a csíkszentdomokosi

családban?

A hétezer lelket számláló Csíkszentdomokos sajátos helyet vívott ki magának olyan vonatkozásban is, hogy egész Csíkban itt volt a legnagyobb gyermekáldás. Ezt a demográfiai jelenséget a statisztikai adatokon túl a századelő, két háború közti szépirodalom és szociográfiai irodalom is érzékelte, jelezte gazdasági, társadalmi következményeivel együtt. Szabó Dezső, aki a század elején nyelvjáráskutatás céljából egy egész nyarat töltött a faluban, felfigyelt a magas gyermeklétszámra. Kurkó Gyárfás Nehéz kenyér című (1970. 35.) regényében “Erdély egyik legszegényebb és legnépesebb falujá”-nak nevezi Csíkszentdomokost. “Amilyen szegény mezőgazdaságra alkalmas területekben, olyan gazdag gyermekáldásban,” Bözödi György (Székely bánja, 1938. 236. old.) a következőket tapasztalja a harmincas években: “A földbirtok gyenge minőségű (…), a gazdák hegyeket szántanak, a közbirtok 20–30 hold, de ebből sem tudnak megélni (…) A szaporodás mégis nagy, egy házban átlag hat ember lakik (...) A születésszabályozást nem ismerik…”

A háború utáni statisztikai adatok szintén tartós gyermekáldást mutatnak, elegészen 1992-ig, amikor leáll a természetes szaporulat. 1945 és 1990 között az élve születettek évi átlaga 130, de volt olyan esztendő, amikor 150 fölött volt: 1955: 163, 1967: 167, 1968: 172, 1970: 154, sőt 1949 és 1950-ben megközelítette a 200-at, ami átlagban 33 ezreléket jelent, az 1992. esztendő 11 ezrelékével szemben.

Az önmagukért beszélő statisztikai adatokon túl számtalan adatközlőt szóra bírtam, hogy valljanak a gyermekről és iránta tanúsított sajátos magatartásról, a családról, a gyermek családban elfoglalt helyéről, fontosságáról, az egymásért való életről, az önzésről és önzetlenségről stb.

Ez alkalommal a kimondott magatartások és szemléletek közül a gyermek igenlésének vagy visszautasításának megfogalmazására szorítkozom. (Az adatközlőket nemük, életkoruk és az adatközlés évének megjelölésével jelzem.)

Már most elmondhatom, hogy leszámítva a mindig és mindenhol jelentkező kivételeket (számuk jelentéktelen), a gyermekről szóló rejtett kommunikáció (más szokásokban: pl. a lakodalmakban), a demográfiai mutatók és a gyermeket igenlő tételes megfogalmazások között összhang van. Úgy is mondhatnám, hogy a gyermek kulturális és eszmei megjelenítése és a valós gyermekigenlés Szentdomokoson harmóniában volt, valószínű, több évszázadon át (megbízható adat mintegy 150 évre van). Még a világháborúk sem jelentettek különösebb bomlást a gyermekről alkotott szemlélet és társadalmi valósága között. Az első értékrend zavar 1961–1962-ben jelentkezett (ezek az évek félelmetesen egybeesnek a kollektivizálással), de hamar helyrebillent. Aztán újra előjött, mint említettem, 1992-ben, és azóta tartja magát. A statisztikai számok párharcában, melyről mintegy három évtizede burkoltan vagy nyíltan Erdély-szerte beszélnek, írnak, Szentdomokoson is – igaz, jóval később, mint máshol – az elhalálozás mutatói felülkerekedtek a születési számokon (1992: 82/77).

A sajátos szentdomokosi gyermekcentrikusság a szóhasználatban is jelentkezik: a család akkortól és akkor család, ha gyermek van. Néhány ideillő tőmondatot fordítok le: “Van-e család?” = Van-e gyermek?; “Jő a család” = Jön a gyermek; “Megvan a család” gyermek(ek) születtek; “Ott van a nagy család” = sokgyermekes család stb.

Szükség van-e gyermekre a családban? Mostanság hogyan vélekednek erről?

“Ezelőtt kellett. Gyermek nélkül mit ér az élet, örökké azt mondták Nem ér semmit! Kinek nem lett gyermeke, az bánatába azt se tudta mit csináljon. Inkább örökbe vett, de magára úgy se ült… Hogy öregségikre legyen nekik valakijük, aki eltarcsa, s aki eltemeti. Legyen, akire hagyni a vagyont. De a legfontosabb, hogy legyen, aki rendezze őköt öregségükre.” (Nő, 80 éves, 1987.)

“Kell a gyermek, azét, hogy ne foggyon ki ez a família. Én például má kifogyok! Én, már erről az udvarról ha meghótam, többet ezen az udvaron Szabót nem keresnek. Ha én kihalok, itt má O. I. lakik. Ő az unokám. A Szabó nemzetségnek vége. (Ti. a Székelyföldön, Szentdomokoson csak a fiú számít gyermeknek.) Az utókor nem tudja, hogy itt valamikor Szabó lakott.

Azt es neztük, hogy a vagyont legyen kire hagyni. Ugye, az országok es így vannak. Ma nezik azt es, hogy legyen örömem, met van, akit növeljek.” (Férfi, 76 éves, 1987.)

“Szükséges a gyermek. Én annak tartom. Mi azt mondjuk, helyettünk legyenek a gyermekeink. Ugye mondják, hogy a Bara faj kihal, a Szőcs faj kihal. Hát ne haljon ki!” (Nő, 66 éves, 1989.)

“Gyermek kell. Azt mondták legyen családom, methát család nélkül nem érünk semmit.

Például én es elvehettem vóna egy szebb, jó gazdag leányt. Igaz, csángó leány vót. Odahátra Gyímes fölött, ott hálogattunk, én mint legény. A leján es ott vót. De aztán a beszédeken keresztül kijött jól, hogy a lejánnak gyermeke nem lesz. Met fiatal vót, úgy 8–9 éves, s egy döfős bika lenyomta vót. S a belső szervezetit esszetörte. Én hátoltam Erzsikét eleget, de nem lett gyermek. S azt mondtam, ha nem lesz gyermek, nekem nem kell. Nekem gyermek kell.” (Férfi, 76 éves, 1987.)

“De mennyire szükséges. Például nekem csak egy van, s úgy hiányzik a többi. Leány koromba örökké azt mondtam, hogy nekem legyen sok. Me én nagytátámnál nőttel fel. Nekik gyermek nem lett. Édesanyámot úgy vették el örökbe, s férjhez adták 17 éves korába, s akkor, mikor akkora lettem, elvettek engem. S korán szerelmet akartak belőlem kivenni, hogy hozzák nagyanyámtól az ő rokonát, hogy házasítsanak essze, hogy a vagyon ne menjen széjjel. Aztán nem teccedtünk egymásnak. Met én 12 éves koromba nem es tudtam mi az, hogy szerelem. Ebből aztán kiindult a gyűlölet, s meg nem értés. Hazamentem a szüleimhez, aztán elmentem szolgálni, idegen kenyerre.

Én láttam akkor nagytátámékon, hogy búsulnak, hogy nem lett gyermek. Hogy mekkora aggodalomba voltak ezért. Láttam rajtik azt a nagy bánatot. Hogy nincs, akire hagyni a vagyont.

Én a nagy családokra olyan bosszussággal vagyok. Olyan szép, amikor ez is jő, az is jő. Nem baj, nehézséggel, lemondással jár, de szép, ha gyermek van.” (Nő, 69 éves, 1997.)

“Gyermek nélkül áldás sincs. Isten áldása a gyermek. Azét vót ezelőtt annyi, met Isten áldásának tekintették. A mü családunkba mindegyiknek sok gyermeke lett, édesanyámtól elkezdve.

Ahol nincs gyermek, ott semmi boldogság nincs. Most es így van. Úgy rosszak, s méges öröm s boldogság. Így veszekedünk miattuk, de méges örvendünk a gyermeknek. Ott, ahol nincs, csak egyfelől leélik az életjöket, semmi öröm nélkül.

Kellett a gyermek, hogy maradjon a háznál örökös, maradjon a nemzetség a háznál. Sőt örvendtek, ha előbb fiúgyermek lett. A menyecskét ilyenkor nagy tiszteletbe tartották. Megkereszteltették a nagytátája nevire. Az újszülöttnek most is úgy örvendnek, hogy arra gondol mindenki, hogy öregségire lesz, akihez támaszkodjék. Gondjikot viseli. Inkább az öröm nagyobb.” (Nő, 78 éves, 1994.)

“Nekem van hál’ Istennek 5 gyermekem. De én úgy örvendek nekik. Mindegyik, amikor hazajő, új vendég. Met ez van itthon, amelyikkel lakom s egy leányom Bánosba (falurész), a többi három mind idegenbe van.” (Nő, 66 éves, 1997.)

“Mi örültünk nekik, a vagyonra nem akaszkodtunk. Szerettük őköt, s a mai napig es szeressük. Ha lássák, hogy betegeskedünk, futnak ide.” (Nő, 66 éves, 1989.)

“Mindegyik gyermekbe valami megnyilvánul. Nekünk úgy vagyonunk nem volt, csak örömet jelentettek a gyermekek.” (Nő, 45 éves, 1994.)

“Valami mindegyikbe van. S annak a szülő csak örvend. A gyermekek közt van ilyen is, olyan is. Ha ügyes s jó, örvend a szülő, ha bajt hoz búsul a szülő. Vegyes az élet.” (Nő, 43 éves, 1994.)

“A régi időben, az én időmben a vagyon volt a szempont. De aztán jött ez a csao (ti. Ceauşescu) világ, hogy vagyon nélkül maradtunk, s milyen jó volt, hogy volt gyermek. Szerettük a gyermeket.” (Nő, 55 éves, 1995.)

“Most lefokoltuk a gyermekeket, mi magyarok… Mondtam itt néhány fiatal menyecskének: akkor is volt szegénység, a mi időnkbe, de milyen!, de azért nem hagytuk fogyni a magyarságot. Még a cigány es úgy szaporított, mint a nyúl, mi pedig magyarok szégyellhessük magunkot, így mondom, beleértve magamot, jobban kellett volna tusakodjunk. Szedik ezeket a tablettákot, jódtinturás spriccot, s akkor a katéter! Ez az Isten nálunk. Az, hogy legyen az a szép gyermek, az az okos magyar, hogy tuggyuk, hogy magyar! Inkább megöli magát, de akkor se akarja. Ez a sok nincstelenség teszi ezt inkább. Elbeszélik, minden, mikor nincs mit enni adni (ti. 1989 előtt). Itt most is sírtak az asszonyok a kenyérnél, hogy nem elég a gyermekeknek egy napra.” (Nő, 65 éves, 1989.)

“Ma elég rosszul vélekednek. Azt mondják, minek a gyermek, amikor nincs mit enni. Hogy odakerültünk, hogy nincs mit enni! A gyermeknek hiába mondod, hogy nincsen...” (Nő, 60 éves, 1988.)

“Most nem es születik annyi. Mi 9-en voltunk: 4 fiú s 5 leány. S édesapám korán meghalt. S édesanyám tiszta egyedül rendezett mindegyikünköt: a fiaknak legyen hol lakjanak, s münköt butorral, mindennel, mintha élt volna édesapám.

Ma meg es szólják az embert: minek kell annyi gyermek?! Most ügyelnek, nem kell. Nincs miből rendezni őket. Nincs vagyon, drága minden, s nem is lehet kapni élelmet. Ott van, nekünk se adtak még adagot se, má két hónapja (ti. 1989 előtt az alapélelmiszereket havi adagban állapították meg). Van négy hónapja, hogy olajat nem adtak, cukor sincs. Na, most mit csinálsz avval a kicsikével? Ott van a fiam, Balánbányán dolgozik. Ők ott kapják az adagot. De 3 hónapja, hogy cukor nincs, olaj nincs. Ott sincs! A kenyeret nekünk Bányáról hozzák. El kell menni déli 1 órakor, s aztán 5 óráig… Vannak sorba vagy 700-an, met két helyt osztják. De hogy mi van ott! Ments meg Jézus. A legtöbbször úgy van, hogy fele nem kap kenyeret. Ott adják az ablakszemen ki. A múltkor Török Áron reakiabált csúfoson: »Aszta tolvaj ilyen, olyan…, hát mint a rabok, odajutottunk, hogy az ablakon adják a kenyeret nekünk?!« Jaj, olyan dolog volt, hogy azt hittem, hogy elviszi a milicia, de nem csinált semmit vele.” (Nő, 80 éves, 1987.)

A szemelvényes adatközlői vallomásokkal megállok. Miért kell tehát gyermek a családban? A válaszokban, érvelésekben megtalálni az anyagi-vagyoni, társadalmi, szociális, vallási, nemzeti, érzelmi, életszemléleti szempontokat egyaránt. Szükség van a gyermekre, mert van kire hagyni a vagyont, mert öregségben támasz, betegségben gondozó, mert az apa nevét tovább viszi, a nemzetség nem hal ki, mert lesz aki a szülőket eltemesse, mert a gyermek az élet értelme, öröm és boldogság forrás, hogy család legyen a család, mert a magyarság fenntartója, mert a szülői büszkeség éltetője, mert akkor van, akit hazavárni, mert Isten áldása, amit el kell fogadni…

Bözödi azt is írta a szentdomokosiakról, hogy “a születésszabályozást nem ismerik” (1938. 236), ezzel mintegy sugallva, hogy a sok gyermek oka a nyomor és a klisészerűen amúgy is emlegetett paraszti tudatlanság és járatlanság a nemi kultúrában. Bizonyíthatóan nem ilyen egyszerű a szentdomokosi sok gyermekre a magyarázat. Ez csak akkor igaz, ha a paraszti tudást az orvostudománnyal helyezzük szembe. Bözödi nem számol egyrészt a fogamzás elhárításának, a magzatelhajtásnak népi praktikáival, másrészt a domokosiak gyereket akaró ideológiájával és erős katolikus hitével, mely a “születésszabályozást” Istennel szembeni súlyos bűnnek tartja. Nem állítom, hogy Bözödi okrendszere teljesen alaptalan. Viszont nem kizárólagos. Szemléletére rácáfol az is, és egyben engem igazol, hogy az utóbbi évek egészségügyi felvilágosító, nevelő munkája (az 1950–1960-as évektől a szülői szerepre érett lakosság iskolázottsági szintje VII–X. osztály), valamint az orvosi beavatkozás adottsága, lehetősége ellenére sem csökkent a szaporulat. Sőt, néhány évben felülmúlta az ún. “tudatlansági” időszakok szaporulatát. Az 1992-ben jelentkező visszaesés oka minden bizonnyal összetettebb, mint azt az előbb idézett adatközlők az élelmiszerhiánnyal indokolták. A negatív szaporulat épp akkor következett be, amikor az élelmezési gondok valójában megszűntek. Úgy gondolom, hogy a szociológusok, demográfusok általában már észlelt és számtalan változatban megírt indokrendszerén kívül fel kellene figyelni, főleg az olyan emberi közösségek esetében, mint Szentdomokos, a vallási szekularizációra is. Egyrészt azért, mert noha nem riasztó és nem feltűnő módon, de érezhetően az itteniek vallásos érzületét is megérintette, tompította (az egyházi rendezvényeken való megjelenésekre, a vallásos normarendszerek lazább kezelésére gondolok), másrészt a negatív szaporulat a többi településekkel és régiókkal szemben mégiscsak határozottan később következett be. Talán a mélylélektan is kereshetné az okát az istenfélelem és gyermekszaporulat összefüggésének a paraszti társadalomban, de talán máshol is. A néprajzi oknyomozás ebbeli feltételezésemben sok vonatkozásban megerősít. De ez már egy másik tanulmány tárgya, mely rávilágít a gyermekakarás/gyermekáldás más szubjektív és objektív okaira, a fogamzás és terhesség köz- és valláserkölcsi vetületeire, a gyermekek számának kérdésére, az egyke megítélésére… Egyszóval, mindarra a kérdésegyüttesre, mely nemcsak arra keres választ, hogy miért kell, hanem miért volt sok gyermek a tárgyalt paraszti közösségben, és talán megsejteti azokat a rejtett motivációkat, amiért a szaporulat megtorpant és amelyeket nem föltétlen és kizárólagosan a kormányok családpártoló politikájában kell keresni.

Balázs Lajos